A győzelem napja
Ormos Mária történész:
"Örömünnep volt a háború vége azoknak, akiket akaratuk ellenére vittek ki a frontra, vagy akik rettegtek a harcoló családtagjaikért. Nem volt örömünnep azok számára, akiknek félniük kellett a következményektől, a számonkéréstől - a németek kiszolgálóinak, a keleti fronton bűnöket elkövetőknek, és főképp a németek kezdeményezte zsidóüldözés magyar kiszolgálóinak.
Ám az öröm is hamar elégedetlenségbe fordult az ország megbélyegzése miatt, hiszen a többség bűntelennek érezte magát. Ráadásul a remény, hogy a németektől szabadulás függetlenséget hoz, rövid ideig tartott csak. Jött egy még súlyosabb elnyomás, a Rákosi-korszak. Ettől kezdve a magyarok tömegei mondhatták joggal: minek is örüljünk? Ám, hogy ez az érzés miért tartott ki máig is, nem tudnám megmondani."
Ungváry Krisztián történész:
"A győzelem napját itthon nehéz önfeledten ünnepelni, hiszen Magyarországot nem a demokrácia, hanem egy diktatúra érte el. Magyarország 1945-ben megszabadult, de nem felszabadult. Utóbbi csak 1989-ben következett be. Mindez akadályozza azt az önfeledt emlékezést, amire például Franciaországban mód van. A kommunista múlt még feldolgozatlan, és kihat a napi politikára."
Szakály Sándor hadtörténész:
"Magyarország sajátos helyzetben van: szeretnénk azt mondani, hogy a háború vége felé mi is a győztesek oldalára kerültünk. 1944 decemberében az ideiglenes nemzeti kormány hadat üzent ugyan Németországnak, majd januárban fegyverszünetet is kötött, ám a nyilas kormány továbbra is a náci Németország oldalán harcolt. A háború befejeztével a szenvedők fellélegeztek, másoknak viszont a harcok vége egy megszálló hatalom érkezését jelentette. A háború befejeztét mindenki másként értékeli. Abban egyetértés lehetne, hogy egy hosszú, szenvedésteli harc ért véget 1945-ben, amelynek minden hősi halottjára és áldozatára emlékezni kell."