A hiedelmekkel kapcsolatos érzékenységünk, befogadóképességünk velünk születik, és bennünk is gének működésén alapszik, de az állatoktól eltérően az emberi hiedelmek tartalma és formája leginkább tanulással alakul ki. Elsősorban közösségi, szociális tanulási mechanizmusokkal.

Az ember különleges, rá jellemző tulajdonságait az evolúció során, a közösségi életforma kialakításával szerezte. A közösségek életében, működésében, hosszú távú fennmaradásában pedig alapvető szerepet játszanak a hiedelmek. A korai időkben, évszázezrekkel ezelőtt egy-egy közösség és a környező világ kapcsolata a hiedelmeken keresztül alakult ki. Hogyan kell a mindennapi élet különböző problémáiban eljárni? Milyen élelmet szabad fogyasztani? Hogyan és hol lehet azt megszerezni? Hiedelmek szabályozták azt is, hogy a megszerzett javakat hogyan kell a közösségen belül elosztani, hogyan döntsenek a közös életben felmerülő problémákról. A jelzésként felsorolt példákból talán az is kitűnik, hogy a hiedelmek kialakításának igen nagy volt a szabadsági foka. Ugyanarra az állatra sokféleképpen lehet vadászni, egyik közösség ezt, a másik azt a módszert hiszi eredményesebbnek a saját tapasztalatai nyomán. Az emberre az is jellemző, hogy eléggé erősen ragaszkodik a már megszokott hiedelmeihez, ami azt eredményezte, hogy a korai közösségek hiedelemrendszerei rendkívül nagy változatosságot mutattak, és ez szolgáltatta az alapot az erőteljes kulturális szelekcióhoz. A téves, a gyakorlatban káros hiedelmet vagy feladták, vagy előbb-utóbb elpusztult a közösség. A hiedelmeket megőrző tradíció és a folyamatosan megjelenő innováció ekként kényes egyensúlyba kerülhetett.

A közösségi életforma nagyon sikeres volt, és evolúciósan nagyon rövid idő múlva a populáció fantasztikusan gyors növekedéséhez vezetett. A falvak, városok megjelenésével a közösségi hiedelmek hirtelen összekeveredtek, és az új életforma már alig szelektált a különböző hiedelmek között. Az a hiedelem, hogy ha a szomszéd közösség más istent hisz, másképpen neveli gyermekét, éli mindennapi életét, nem kell feltétlenül elzavarni vagy megölni tagjait, oda vezetett, hogy ma már hétmilliárdan vagyunk, tengernyi sokféle hiedelemmel. Amíg azonban a közösségek hiedelmei csak néhány száz, esetleg néhány ezer ember életét befolyásolták, a tudomány és a technika fejlődése alapvetően megváltoztatta a tömegtársadalmakban élő emberi hiedelmek lehetséges szerkezetét.

Képzeljük el egy gondolatkísérletben, hogy a modern információs technológiák: a könyvnyomtatás, a rádió, a televízió, a telefon, az internet nem létezik. Ha ilyen állapotban is életképes lenne a hétmilliárdot számláló emberiség (egészen biztosan nem), akkor a hiedelmek igen lassan terjednének, és talán még arra is volna lehetőség, hogy a hibás hiedelmek útközben egyik közösségből a másikba valahogyan eltűnnének. Paradicsomi állapot lenne. De kifejlődtek az információtovábbító technológiák, megjelentek a mindennapi életben, és szinte kaotikus állapotokat hoztak létre. Naponta és óránként zúdítják az embertömegre a legkülönbözőbb és néha a legképtelenebb hiedelmeket, és az egyén ez ellen nem tud védekezni, nem tudja az egyes hiedelemelemeket ellenőrizni, szelektálni. Ki vagyunk szolgáltatva a megbízhatatlan hiedelmeknek.

A tudományok is hiedelmekkel foglalkoznak, ugyan kidolgoztak megfelelő ellenőrző módszereket, de ezek megértéséhez, főként alkalmazásához komoly tanulmányokra lenne szükség, a tudományos világon kívül élő embernek erre sem ideje, sem alkalma nincsen. Az ember kapkod és egyéni szimpátiák, olvasmányok, iskolázottsága alapján próbálja az új hiedelmeket a saját, már meglévő hiedelemrendszeréhez illeszteni, ha úgy gondolja, hogy az új hiedelem megfér a régiekkel, megtartja, ha nem, elveti. Sok ember viszont megbízik a tudósokban, és a tudományos hiedelmeket maga is elhiszi. De még így is különös esetek tanúi lehetünk. Az ismert filozófus egy reggeli rádióadásban azt mondja, hogy "ő nem hisz az evolúcióban". Ez körülbelül olyan, mint ha valaki azt mondaná, ő nem hisz a hormonokban. Mellesleg kíváncsi lennék, hogy hisz-e az angyalokban? És ha hisz, akkor egészen kicsi, mondjuk arasznyi angyalokban hisz, vagy nagyobbacskában? Ha nem hisz - leginkább ezt gyanítom -, akkor vajon a templomok körül sűrű rajokban repkedő rózsaszín angyalokban sem hisz? Mert én azokban nem hiszek. Persze az angyalok, meg az evolúció hiedelme az ő problémája, nem bízhat mindenki a tudományban. Ha komoly filozófusok ilyen viszonyban vannak a hiedelmekkel, mit várhat a tudományok egyikében sem jártas ember?

A modern időkben a hibás, rossz hiedelmek azért érdemelnek nagy figyelmet, mert a hiedelmek továbbadásának technikája megváltozott. A nagygyűlésen harsogó, mikrofonnal, hangszóróval erősített véleménymondó sokkal többet tesz, mint pusztán véleményét mondja el ismerőseinek, barátainak. Akár százezreket is manipulálhat. A média, amely heves fejcsóválással az esemény után két hétig mindennap bemutatja őt mint "eseményt", még nagyobbra, milliósra nagyíthatja a hibás hiedelem által érintett kört. A rádió, a sajtó, a televíziók hatalmas tömegek hiedelmeit befolyásolják, sokszor kedvezőtlenül. A társadalom stabilitása érdekében bizonyos esetekben védelemre szorulunk.

A társadalmi szerveződések, legfőképpen az állam, igyekeznek tagjaikat segíteni a hiedelmek bizonyos fajtáinál. Ha abban hiszünk, hogy az adófizetés káros, az életünket károsító dolog, és eszerint is cselekszünk, előbb utóbb az APEH meg a bíróság, rendőrség fogja hiedelmeinket helyreigazítani. Nagy segítség ez!

Pedig sokan szeretnék, ha a hiedelmek és vélemények korlátlan szabadsága valósulna meg, hihessen mindenki azt, amit csak akar. Én úgy gondolom, hogy amíg ez egyénekre, vagy néhány tucat emberre korlátozódik, nem különösebben ártalmas nézet, ha viszont a média segítségével a téves vagy káros hiedelem százezrekhez juthat el, az már megfontolandóbb dolog. Talán vannak esetek, amikor a hiedelemsokszorozás bizonyos eseteit tiltani kéne. Durva, de szükséges beavatkozásnak tűnik. A hasznos vagy téves hiedelmek általában nem elkülönülten jelennek meg, hanem szervezett hálózatokban, amelyeknek együttesen komoly következményeik lehetnek.

Ha például úgy gondolom, hogy az emberek között - származásuk miatt - jelentős értékbeli különbségek vannak, de én a felsőbbrendű kategóriába tartozom, akkor vevő vagyok arra is, hogy a hozzám hasonlók vezessék a többieket, akik tulajdonképpen értéktelenek. Ebből az is következik, ha valami sérelem éri az alsóbbrendű csoportot, az nem olyan nagy baj, sőt, lehet, hogy ezek korlátozásával, esetleg eltávolításával sok társadalmi probléma megoldható lenne, mert azt is hiszem, hogy őket felesleges megsegíteni, mert úgysem lehet rajtuk segíteni.

Itt van például a nagy vihart kavaró holokauszttagadás ostoba hiedelme. Egy kategóriába tartozna a lapos föld, és a gonosz, zoknievő manókra vonatkozó hiedelmekkel, ha a hiedelem nem egy olyan hiedelemhálózat része lenne, amelynek közreműködésével néhány elmebeteg egyszer már elfüstölt hatmillió embert, közöttük hatszázezer magyar polgárt. Egyszer már láthattuk, hogy ez a hiedelemhálózat milyen természetű: hatmillió élet léte vagy nem léte nem lehet vélemény kérdése. Az ostobaság bizonyos fajtái ellen igenis törvényekkel kell védekezni, persze senkit se lehessen feljelenteni azért, mert otthon vagy a szomszédjának idióta hiedelmeit elmesélte. A védekezés a mikrofonnál kezdődjön!