A társadalmi kérdésekben elkötelezett értelmiség fontosnak vélt ügyekben - ha különbözőképpen is, de - hallatja szavát. Többször szóvá tettem: a nevelés ügyét ebben a zűrzavaros-válságos világban nem vélik fontos ügynek. Az oktatás még csak-csak! Itt rendszerkérdéseket lehet feszegetni, tőröket élesíteni különböző reformok és ellenreformok kapcsán.

Én - újra csak - egyszerűen a nevelés ügyeiben kérem a progresszív, européer értelmiség támogatását, megszólalását. Zavar, hogy a kérdések leegyszerűsödnek az agresszió és a megtorlás kérdéseire. A hivatásos nevelők pedagógiai kultúrájáról, a bánásmód napi kérdéseiről kevesebb szó esik. S ha esik: teljes a dezorientáltság.

Vegyünk egy példát. A Népszabadság fontos interjút közölt Laurent Cantet rendezővel Az osztály című Cannes-ban díjat nyert filmjéről (Csákvári Géza: Egy osztályteremben a világ). A rendező a film tanár főhősét jellemzi: "A lehető legemberibbre terveztük... Számos hibát követ el, például elfogadja, hogy a diákok kritizálják... Egy tanárnak egyrészt autonómiát kell biztosítania a diákoknak, de mindemellett be is kell törnie őket." A film tanár hőse valóban igen emberi, s valóban számos hibát követ el. De ha a híres rendező tájékozott lenne a pedagógiában, akkor egészen más hibákról esne szó.

Egy franciaországi iskolában a tanári szoba és az osztályterem "ellesett" pillanataiból építkezik a film. A tanári kar olyan, mint egy tanári kar, megmutatkoznak a szigorú férfiak, a megértő nők, a szíve alatt növekedő magzatával elfoglalt asszonyka, a precíz igazgató stb. E körben "működik" főhősünk, tépelődik a megoldásokon, hallgat vagy nem hallgat tanácsokra, részt vesz vagy nem vesz részt az adminisztráció üzemeltetésében, rágyújt - vagy nem gyújt rá - a tilalom ellenére a menzán. A lehető legemberibb módon.

S a "címszereplő"? Az osztály? Megbolydult multikulturális méhkas. Arabok, feketék, ázsiaiak, agresszívek, szelídek, érettek, éretlenek. Valódi diákok játsszák e szerepeket meggyőzően - a színészvezetés, az operatőri munka olyan mélységes és részvétteli emberábrázolást produkál, ami a nagy művek sajátja. Gesztusuk, arcjátékuk, beszédmódjuk és hallgatásuk valóságos pszichológiai tanulmány.

Ám a Tanár úr számos hibáját én egészen más tünetekben látom. Először hibát követ el akkor, amikor egymáshoz "alig szocializált" kamaszcsoport tagjainak önportré-írást ad fel lecke gyanánt, s e dolgozatokat nyilvánosan mutatja be a tanulók előtt. Személyiségi jogok, adatvédelem - horkanunk fel mi, nehezen demokratizálódó iskoláinkban működő magyar pedagógusok, s várjuk, hogy a kamaszok egymás ellen fordítsák egymásról szerzett, alig értett tudásukat, miközben az egymásért viselt felelősség mint pedagógiai elv fel sem merül. Ám nem lesz drámai konfliktus ebből a helyzetből, az osztály "feldolgozza" a műhibát.

Fogadóórán a már-már megszégyenítve iskolapadba tuszkolt szülőknek mondja el a Tanár úr kritikáját a gyerekről a többi szülő füle hallatára. Bizalmi viszony? Együttműködés? Ugyan már! (Csak az zavar, hogy a rendezőt ez nem zavarta. Nem. Hiszen ez így funkcionális - ez a film akaratlan üzenete.) Aztán a kamasz lányok kihívó viselkedése tenné próbára a Tanár urat - sok film alaphelyzete! -, ám e pillanatokat is "túlélik". Váratlanul új fiút kísér be az igazgató. A magas növésű fekete fiú megjelenése újra csak valódi drámát ígér, a beilleszkedés nem könnyű folyamatát. Nem ez történik. Hősünk betelepszik a hátsó sorba, s megy tovább az élet. A tehetséges kínai fiút - sok tanár kedvencét - kitoloncolják mint illegális bevándorlót. Másnapra senkinek nem fáj hiánya - a kiváló rendezőnek sem.

S itt van Szulejmán esete. Az apa terrorja alatt élő családban nem könnyű konformistának lenni. A fiú körül forr a levegő. Mégis váratlan, hogy az első jelentősebb verbális konfliktus után a Tanár úr azonnal az igazgatói irodába cipeli a gyereket. Nem csoda, hogy a Maliból való kamasz következő indulatkitörése - melyből egy leány akaratlanul véresre sikeredett orrba vágása következik - már "adminisztratív" intézkedésért kiált. A szenvtelenül ítélkező, hivatalos és jogszerű iskolaszék a Tanár úr tényállást rögzítő jegyzőkönyve nyomán a kicsapás mellett szavaz.

Mindenki tudja pedig, hogy az apa büntetésül hazakergeti majd az európai világba nehezen illeszkedő fiút. Megrendítő a franciául beszélni sem tudó, nemzeti viseletben járó tanulatlan afrikai asszony erkölcsi fölénye, aki fiának értékeivel is tisztában van, s megérti: az iskolától nem várhat empátiát, segítő kapcsolatot, vesztes nélküli konfliktuskezelést. Nem győzöm hangsúlyozni, mindez a realizmus diadala, a maguk sorsát alakító szereplők hiteles játékának hatása. A rendező rendre az "establishment" oldalán áll - nem emel szót egy humánus iskola érdekében!

A tanév véget ér. A diákok a maguk aprócska élményeit sorolják az utolsó óra vallomásos pillanataiban. Egy lányka mondja csak vádlón: ő semmit sem tanult.

Tanultak ők eleget! Az iskola "rejtett tanterve" szerint annyit, hogy a tantervi előrehaladás a lényeg, diákok jönnek-mennek, drámák éleződnek-oldódnak: ez nem tartozik az iskolára. Ebben az iskolában ugyan "dísznek" ott ülnek a tanári értekezleten a diákság kollaborálni látszó reprezentánsai, de nem működik gyermekvédelmi háló! Nem dolga ennek az iskolának a tanulókért mint személyekért, mint sorsokért viselt felelősség!

S ami nem hagy nyugodni: a rendező sem gondolja, hogy az iskola, a Tanár úr itt követi el végzetes műhibáit. Mintha lehetne az iskolát - idehaza aztán pláne! - e pedagógiai felelősség nélkül ábrázolni. "Tudásszolgáltatás" - annak, aki bírja!

Nehéz idők jönnek. Az iskolára is. E kép rögzül a funkcionális iskola képeként az európai értelmiség legjavában? Volt jobb! A hatvanas évek közepén a magyar film a progresszív pedagógiával karöltve teljesítette iskolakritikai küldetését. A Balázs Béla Stúdió sorozataira gondolok, meg a minap Kossuth-díjat kapott Rózsa János munkásságára. E művek nem egyszerűen a korabeli társadalomismeretnek - Magyarország fölfedezésének voltak a "fődarabjai", de a humanista pedagógiák szálláscsinálói is. Mihályfy "Kertész utcaiakja" hasonló "cinema direkt" eszközökkel örökítette meg a budapesti "Csikágóban" otthonosságot és jövőt ígérő iskola - ellentmondásos - világát.

Még az epikus szerkezet is hasonló: egy tanév története az események gyöngysorában, s a "Kertész utca" deviáns vagányai is megannyi belső dráma és identitáskonfliktus hősei voltak. A különbség óriási. E filmek készítői a "megalázottak és megszomorítottak", az emberi életminőség iránt tájékozódó nehéz sorsú kamaszok pártján álltak. Egy jobb, egy más iskola pártján.

Ha ezt a támogatást nem kapja meg a reformokban csalódott értelmiségtől a pedagógiai progresszió, akkor iskoláinkban valóságos polgárháború tör majd ki (minden oldalon iszonyú áldozatokkal) vagy különböző gárdák csinálnak majd "nem ilyennek képzelt rendet".

A szerző pedagógus