Ócskavasút
A vonatok iránti szerelem tovább nőtt az első játékvasúttal, aztán a Vasútbarátok és Vasútmodellezők Egyesületének tagságával, a Közlekedési Múzeum rendszeres látogatásával. Mindegy volt, milyen a vonat, lehetett H0 méretű modell vagy az amerikai pampák egyszemű óriásgőzöse, én szerettem. Képes voltam éjjel órákig nézni a német televízió vasutasműsorait, melyben semmi mást nem lehetett látni, mint egy mozdony elejére szerelt kamera által mutatott képet, amint a szerelvény végighaladt a többórás útvonalon.
A sors úgy hozta, hogy a közelmúltban Budapest keleti végébe költöztem, ahonnan autóval, városi tömegközlekedéssel nehézkes bejutni a város belső részébe, viszont a kerületben legalább öt megálló van két vasútvonalon. Mi sem látszott természetesebbnek, mint kihasználni az egyesített bérlet nyújtotta lehetőséget, s pénztárcám és a környezet kímélésének jelszavával vonatra pattanni. Felderítettem, hogy melyik állomás van hozzánk legközelebb, megállapítottam, hogy a sínek mellett parkolásra alkalmas gazos telek is található. A menetrendből kiderült, hogy a szerelvények félóránként ütemesen követik egymást, a menetidő a Keletiig csak 22 perc - egyszóval minden készen állt a nagy váltásra.
Azóta eltelt csaknem egy év, és számos tapasztalatot halmoztam fel ahhoz, hogy a vasút helyi lehetőségeit illetően lelkesedésem szkepszisbe váltson át. Ami a lelkesedésemből maradt, azt más országokban szerzett tapasztalatok táplálják, viszont egyre inkább úgy gondolom, hogy a magyar vasút az én életemben már biztosan nem lesz olyan, amilyennek hm.... a XX. század harmadik harmadában működő vasútnak kéne lennie. (A XXI. század vasútja már olyan messze van a MÁV-tól, mint az űrhajó a bivalyos kordétól.)
Kezdem az apróságokkal: a vonat mocskos, az ülések a régebbi kocsikban ragadnak, a felújítottakban büdösek, a világítás sokszor rossz, télen néha hideg van, nyáron olykor megy a fűtés. A pálya szélét gaz, romok és lomok borítják, nyoma sincs a barátságos és vonzó vasúti tájnak, amit az utazós tévéken látni, mondjuk, a svájci vagy a perui vasút bemutatásakor.
Az állomásépületek másodosztályú amerikai horrorban szereplő sorozatgyilkosok elhanyagolt otthonára emlékeztetnek, a raktárépület csövesek tanyája. Rozsda borít mindent, ami csak képes elrozsdásodni. A peron kőkockái között arasznyi a gaz, télen jég és hó borítja. Az állomást jelző táblák fele leszakítva, másik fele összefirkálva. Hangszóró nincs, tájékoztató tábla, menetrend, pad, esőtető sincs. A vasutat a belvárosi végállomásig elképesztő gyomtenger, szemét, romos kerítések, szétesőben levő épületek kísérik.
A kerekes székes utasokat, biciklistákat is szállítani képes kocsi hol a szerelvény elején, hol a végén van - kiszámíthatatlanul. Ha az elején van is, nem lehet tudni, hol fog megállni - a mozdonyvezető hangulata szerint 50 méteren belül bárhol. A gombnyomással vezérelhető ajtók sokszor nem nyílnak, ilyenkor a megállóban a kocsi egyik végéből kell a közepére vagy a másik végére szaladni, hogy fenn ne maradjon az ember (esetleg még meg is büntetnének, ha a pesti bérlettel emiatt Pécelig utaznék).
A kicsit nagyobb dolgok: a vonat késik. Tíz esetből legalább nyolcszor. És ha induláskor még véletlenül pontos is, érkezéskor már biztos nem. A késések magyarázata változatos: befagyott a váltó, áramkimaradás volt, műszaki hiba volt, nem volt vonatvezető, elromlott egy sorompó, sokáig szálltak fel és le az utasok, elromlott a jelzőberendezés, tegnap úgy volt, hogy havazni fog ma, a melegben kitágultak a sínek.
A félóránként járó vonatok esetében sem ritka a 20-25 perces késés. Ha időre kell bejutni a városba, eggyel korábbi vonatot választok, ha az véletlenül csak 10 percet késik, legfeljebb őgyelgek egy kicsit a városban. A pályaudvaron véletlenül se, mert az is mocskos, esik szét, a ki tudja miből készülő girosz nehéz szaga terjeng a folyosókon, a peronok fölé sok évtizeddel ezelőtt emelt, és soha karban nem tartott tetőkről a legkisebb eső után is órákig folyik még a víz a közlekedők nyakába. A közelmúltban átadott régi nagy váróterem Lotz Károly restaurált freskóival úgy illik a romos, mocskos épületbe, mint az aluljáróban kéregető koldusra a Prada-cipő.
A még egy kicsit nagyobb dolgok: a vasút üzemeltetői nem érzik kötelességüknek a pontos tájékoztatást. A Keleti nagy tájékoztató tábláján a vonatok indulási vágánya sokszor csak indulás előtt 4-5 perccel jelenik meg, ilyenkor tömegek indulnak el, hogy átjussanak a jegyellenőrző kapuk szűkre nyitott résein. A késéseket bejelentő hang közel órányi késés után még mindig azt szajkózza, hogy a vonat 20 vagy 30 percet késik, ez látható a táblán is, az emberek pedig röhögés vagy átkozódás helyett csak megadóan legyintenek, és hallgatják, hogy "a késésért szíves türelmüket és megértésüket kérjük".
A felszálló állomásomon, Rákoscsabán semmiféle tájékoztatás nincs a késésekről, azok okáról. Ha, mondjuk, már tíz perce késik a vonat, fel szoktam hívni a MÁV (közel sem ingyenes) tájékoztató számát, ahol hoszszabb-rövidebb várakozás után többé-kevésbé kompetens tájékoztatást adnak a várható késésről vagy a felmerült problémáról, ami miatt esetleg egyáltalán nem jár a vonat.
Többszöri felvetésemre, miszerint az időben érkező tájékoztatás lehetőséget adna a potenciális utasnak, hogy válasszon más közlekedési eszközt, általában az a válasz, hogy a hangszórót valaki ellopta, a vasútnak meg nincs pénze pótolni. Azt tanácsoltam, állítson oda egy embert a cég, aki hangszóró híján a saját hangján mondhatná el a várakozóknak, hogy mi várható. Valaha az ilyen alkalmazottat forgalmistának, bakternek, állomásfőnöknek stb. hívták, de a személyzet nélküli, lepusztult, mondhatni embertelen állomáson ilyesmire nem telik.
Egy darabig úgy gondoltam, a privatizáció talán majd egyszer megoldja ezeket a gondokat, lesz kényelmes, megbízható, pontos vasutunk. Most - sokat utazva és sokat olvasva szakemberek és lelkes amatőrök dolgozatait - úgy gondolom, hogy azután is az egymásra mutogatás folytatódik majd, a pályavasutat okolhatja a vontatóvasút, a személyszállítást a tájékoztató szolgálat, az utast a vasutas, a sorompót karbantartó céget mindenki, az áramszolgáltatót, az időjárást, a síneket, az inflációt, a búrt a búr a búrkalappal, csak saját magában nem fog továbbra sem hibát találni sem szervezet, sem dolgozó. Lesz majd még sztrájk, aminek az eredménye sok újságcikk és sok ezer kiesett munkaóra azoknál, akik csak el szerettek volna jutni a munkahelyükre. Ami meg még sokáig nem lesz, az a pontos, tiszta, kiszámítható vasúti közlekedés. Ne is számítsunk rá.
A szerző vállalkozó
