Boros Tamás szerint (Vallásszabadság - visszaélési szabadság nélkül, március 25.) az 1990. évi IV. törvény visszaélésekre ad lehetőséget, és ezért legalább születésének 20. évfordulójára, 2010-re korrigálni kellene. Csakhogy az ő változtatási javaslata nem korrekció, hanem a törvény alapelveinek, s azokkal együtt a rendszerváltás egyik fontos vívmányának a megsemmisítése lenne. Kétféle státuszt, "kétlépcsős rendszert" kívánna bevezetni a vallási közösségekre vonatkozóan. Az állam úgymond "elismerné a társadalomban régóta fontos szerepű egyházak munkáját" azzal, hogy ezek egyháznak minősülnének, míg az egyéb vallási közösségeket "vallási egyesületként" különböztetnék meg az előbbiektől. A cikkíró szerint ezzel "a legkisebb mértékben sem sérülne" a vallásszabadsághoz való jog. Főként ez a valótlan állítás késztetett e cikk megírására.

A javaslat ismerős. Nem egy megbeszélésen vettem részt az Orbán-kormány idején, amikor Schanda Balázs alkotmányjogász, az Egyházi Kapcsolatok Államtitkárságának akkori munkatársa győzködte az ún. "történelmi egyház" kategóriáján kívül eső felekezetek képviselőit, hogy semmi hátrány nem éri őket, ha (akár visszamenőleges hatállyal is!) egyesületnek minősítik vissza őket. Nyilvánvaló persze, hogy az állam felügyelete alá tartozó egyesületeket nem ugyanazok a jogok illetik meg, mint az egyházakat, amelyek messzemenő autonómiát élveznek. Olyan törvénymódosítás volt akkoriban terítéken, mely szerint a 100 éves múlttal nem rendelkező vagy a 10 000 fős létszámot el nem érő vallási közösségek csak egyesületi keretben működhettek volna. Lényegében ez a régi javaslat köszön vissza a cikkben, és szerzője talán nem is véletlenül emlegeti 2010-et a változtatás lehetséges dátumaként.

Boros Tamás azzal érvel, hogy "tavaly már 155 egyház kapott 1+1 százalékos költségvetési támogatást, s ezen egyházak egy része feltehetően gazdasági, nem hitbeli célokért jött létre". Ez is régi érv. Csakhogy a nyilvántartásba vétellel, avagy az egyházi jogi státusszal nem jár automatikusan együtt az egyházfinanszírozási rendszerbe való betagolódás. Igen szerencsétlenül kapcsolódott össze e két dolog a gyakorlatban.

Maga a törvény ennyit mond "Az állam az egyházi jogi személy nevelési-oktatási, szociális és egészségügyi, sport, gyermek- és ifjúságvédelmi intézményei működéséhez... normatív módon meghatározott, a hasonló állami intézményekkel azonos mértékű költségvetési támogatást nyújt... /19. § (1)/. Az egyházi jogi személynek az (1) bekezdésben nem említett egyéb tevékenysége segítésére állami támogatás adható, amelyet az Országgyűlés... egyházanként és konkrét célonként állapít meg. A támogatásra vonatkozó igényt az egyház magyarországi legfelsőbb szerve... nyújthatja be. /19. § (2)/. A fentiek értelmében tehát az egyházi intézmények javára érvényesített pozitív diszkrimináció is jogosulatlan. A hitéleti tevékenységhez pedig csak "adható" támogatás külön igénybejelentés és egyházankénti külön megállapodás alapján. Jómagam pl. olyan egyházhoz tartozom, amely nyilvántartásba vett jogi személy ugyan, de nem vesz igénybe állami támogatást hitéleti tevékenységéhez. Az 1 százalékos adófelajánlásokból nyert összeget is szigorúan csak szociális intézményei támogatására fordítja.

A nyilvántartásba vétel és az állami költségvetésből való finanszírozás kettéválasztása önmagában is megszünteti azon problémák nagy részét, amelyek miatt az 1990. évi IV. törvényt éri a kritika - tévesen.

A másik kifogás szerint a törvény anynyira liberális a nyilvántartásba vétel feltételeit illetően, hogy ennek alapján ténylegesen nem egyházi jellegű csoportosulások vagy vállalkozások is elnyerhetik az egyházi státuszt. A törvény azonban lehetőséget nyújt ennek a problémának a kezelésére. A 8. § ugyanis a következőket mondja: (1) "Az azonos hitelveket követők vallásuk gyakorlása céljából önkormányzattal rendelkező vallási közösséget, egyházat... hozhatnak létre. (2) Egyház minden olyan vallási tevékenység céljából alapítható, amely az Alkotmánnyal nem ellentétes és amely törvénybe nem ütközik." Visszahivatkozik e paragrafusra a 20. § (2) bekezdése: "A bíróság... törli a nyilvántartásból azt az egyházat, egyházi jogi személyt, amelynek a tevékenysége a 8. § (2) bekezdésébe ütközik..." A törvény részletes indoklása pedig a következőket fűzi a 8. paragrafushoz: A törvény "e rendelkezése a vallási közösség sajátosságát határozza meg más önkéntesen létrejött szervezetekhez képest. Ez a sajátosság: a vallás gyakorlása. ... Ilyen közösséget az azonos hitelveket vallók hoznak létre..." (1. bekezdés).

Csakis vallási közösség minősíthető tehát egyháznak. Az egyház kifejezést csak jogi terminus technikusként alkalmazza ugyan a törvény, de e tekintetben helyénvaló lenne a törvény módosítása, mert az egyház speciálisan keresztény fogalom, megfelelőbb és pontosabb lenne ezért a vallási közösség fogalmát használni.

A törvény alapvető módosítását követelők arra is hivatkoznak, hogy nehéz meghatározni, milyen csoportosulás minősíthető vallási közösségnek. Azzal érvelnek, hogy pusztán csak az alapszabály benyújtása kötelező a nyilvántartásba vételhez, és ez nem kellő alap annak elbírálásához, hogy valóban vallási közösségről van-e szó. Azt a módosítást még el lehetne fogadni, hogy hitelveiket is nyújtsák be a nyilvántartásba vételért folyamodó közösségek. Feltéve persze, hogy maradéktalanul érvényesülne emellett a törvény indoklásának az a paszszusa, miszerint "Az egyes meggyőződések tiszteletben tartásának, a tolerancia és a különböző lelkiismereti meggyőződések, vallások egyenlő elbírálásának biztosítéka az állam ideológiai semlegessége és az egyházaknak az államtól történő elválasztása." (Általános Indoklás 2. pont.) Az Alkotmánybíróság 8/1993. (2.27.) határozata ezt így értelmezi: "Az állam nemcsak az egyházakkal, de semmilyen vallással vagy vallási közösséggel nem kapcsolódhat össze intézményesen, nem azonosíthatja magát egyetlen vallás tanításával sem, nem foglalhat állást hitbeli igazságok kérdésében".

Ezzel szemben elfogadhatatlan az, amit Boros Tamás javasol, hogy ti. "az egyházi státuszt csak olyan szervezetek nyerhetnék el, melyek 10 vagy 20 éve működnek az adott országban és a lakosság 0,1-0,2 százalékát kitevő tagságuk van". A többiek csak vallási egyesületekként működhetnének. Ez visszahozná a vallási közösségek állam általi rangsorolásának a gyakorlatát. Az 1895. évi 43. tc. még bevett, elismert és megtűrt, illetve törvényen kívüli kategóriákba sorolta a vallási felekezeteket, de ezt már az 1947. évi 33 tc. megszüntette. Elfogadhatatlan lenne az is, ha az állam az egyházi státusz megadásával "elismerné azon egyházak társadalomban betöltött szerepét, amelyek régóta és a lakosság valóban jelentős része számára végeznek fontos munkát". Így az állam lenne a döntőbíró egyházak történelmi szerepének, hasznosságának a megítélésében. Utat törne egy ilyen szabályozás ahhoz, hogy az állam intézményesen összefonódjék egyes egyházakkal. (Történelmi példákat idézhetnénk arra vonatkozóan, hogy ez milyen következményekkel jár!)

Boros Tamás javaslata homlokegyenest ellentétes az Alkotmánybíróság fentebb hivatkozott határozatával is, miszerint: "A vallásszabadsághoz való jog érvényesítésében meglévő gyakorlati különbségek... alkotmányos határok között maradnak mindaddig, amíg nem diszkriminatív jogi szabályozásból erednek... Alkotmányossági kérdést csupán az vetne föl, ha az összehasonlítható szervezetek közül a törvényhozó egyesek számára megadná a jogi személlyé válás vagy egy adott szervezeti forma alapításának e lehetőségét, míg másokat önkényesen kizárna ebből, vagy aránytalanul nehézzé tenné számukra e jogállás megszerzését". (II/1. 2.)

A lelkiismereti és vallásszabadság alapvető, de igen törékeny emberi jog, vigyáznunk kell rá!

A szerző teológiai főiskolai tanár