Előzmény: Thakács, a marginális alkotó, és Anemone, a mágikus költőnő egyszer megbeszélték, hogy találkoznak ezen meg ezen a napon, tizenkettő-tizenötkor, a kisváros - oszlopon álló - köztéri órája előtti vendéglőben. És nem találkoztak.

Úgy tervezték: Anemone, aki felolvasást tartani utazik a fővárosi agglomerációból a határszéli városkába, fellépése előtt elballag az órához, hiszen minden kedvez a találkozásnak. De aztán a körülmények módosultak, és a randiból (melyhez a válságmegváltáson túlmenően is nagy, egyszersmind semmin sem alapuló reményeket fűzött Thakács) az lett, hogy Anemone máshol tartott felolvasást, s mindössze átutazott a kisvároson, ahol Thakács lelhető, és eközben Thakácsra gondolt.

Legalábbis ezt mondta később a telefonba Thakácsnak, majd kurta nevetést hallatott, amit a világ minden kultúrájában enyhén csúfondáros és viszonylag provokatív kacajnak értékeltek volna. Thakács kivételével. Thakács ugyanis tudott optimista lenni, ha arra éppen semmi ok nem volt.

Ennyi tehát az előzmény. Annak az előzménye, hogy Thakács, aki nap mint nap elhaladt a köztéri óra alatt, az említett kisvendéglő körzetében, egyszer csak észrevette: a köztéri óra, ahol találkoztak volna Anemone-nal, állandóan tizenkettő-tizenötöt mutat (korábban ez nem tűnt föl számára). "Ez nem lehet véletlen" - közölte magával Thakács. - "Az óra üzenni akar nekem."

Az óraelromlásból Thakács levezette: a tizenkettő-tizenöt, amit találkozóként ajánlott Anemone, nem közönséges tizenkettő-tizenöt, hanem egyfajta mágikus tizenkettő-tizenöt; a köztéróra azért mutat egyfolytában tizenkettő-tizenötöt, hogy emlékeztesse Thakácsot: Anemone-nak és neki egymással dolga van. Azért mutat mindig tizenkettő-tizenötöt, hogy Thakácsban tudatosodjék: létezik kettejük közt valamiféle titokzatos szövetség, aminek az értelmében nekik föltétlenül találkozniuk kell, és megmenteni a világot, mikor mitől. Mindig van mitől: özönvíz, százéves háború, globális éghajlatváltozás, gazdasági világválság, és így tovább. "Megmentés - gondolta Thakács - egy olyan cselekedetsor révén, ami csak első ránézésre pusztán annyi, mint egy, hm, szoros egymásra találás. Megtaláltam, mi a dolgom a világban: minden nap odamenni tizenkettő-tizenötre az óra alá, és ellenőrizni, hogy a mutató egy perc múlva nem zökken-e tovább."

Hisz amíg az óra folyton tizenkettő-tizenötöt mutat, érvényes az Anemone és közte lévő szövetség, s egyszer majd, amikor épp tizenkettő-tizenöt van - a nap mellékes - Anemone odalép Thakácshoz, és így szól. "Szia. Rám vársz, ugye? Megjöttem. Így is beszéltük meg, mindegy, mikor. És most kérj nekem egy tequilát, légy szíves."

Thakácsnak tehát létrejött egy kényszerbetegsége, amelynek lényege: nap mint nap ott lenni az utcaóránál, tizenkettő-tizenötkor, amikor a pillanatnyi, élő, és a számlapon jelzett, téves, lefagyott idő összejön, mert egyszer majd - s ez biztos - megérkezik Anemone. Egyszer majd megtörténik a nagy találkozás, és Anemone, valamint Thakács megmentik a világot. De ha egyszer nem ér oda időben Thakács, és Anemone éppen akkor lesz ott, Anemone csak egy percet várakozik, amíg az egy percig tartó tizenkettő-tizenöt és a folytonos tizenkettő-tizenöt egy s ugyanaz. A perc múltán Anemone távozik, felmondva a szövetség, s a válság mindig válság marad.

Anemone nem volt ott sosem. Thakács azonban úgy vélte, bármikor úgy dönthet Anemone, most jött el az ideje annak, hogy találkozzék ő és Thakács. Fog ám csodálkozni Anemone, hogy Thakács ott várja! "Megéreztem, hogy jössz" - mondja majd Thakács. "Tudtam, meg fogod érezni, direkt nem szóltam előre" - mondja majd Anemone. És mindketten tudni fogják, hogy mindez nem igaz.