Az orkán - ami néhány órával később lecsapott Budapestre is, és katasztrófát okozott a tűzijáték idején - másfél-két méteres hullámokat korbácsolt a Balatonon. A hajó játékszerként hánykolódott a száz-százharminc kilométeres szélben. Az utasok többsége, de még a sokat látott legénység egy része is aggodalmas tekintettel pillantott a kormányállásban gépészkedő kapitányra. Aztán a hajó, mintha csak pillekönnyű csónak lett volna, hirtelen megfordult a tengelye körül, majd tolatva, nagy lendülettel, de hajszálpontosan, biztonsággal a mólóhoz siklott a vad szélben.

A bravúros manőver után a legénység tagjai elismerően biccentettek, a halálra vált utasok közül pedig néhányan - akárcsak a repülőgépen egy-egy "puha" landolás után - megtapsolták a kapitányt. A parancsnok, a legvadabb szélviharral is dacoló Martin Henrik eközben csak állt a kormánynál, s meredten nézte a tajtékos Balatont.

- Az biztos, hogy nem a látványban gyönyörködtem! Úgy remegett a lábam, hogy moccanni se bírtam. Hajmeresztő, szerencsés eset volt - oszlatja el gyorsan a bravúros kikötés, a rendíthetetlen kapitány legendáját mosolyogva az ötvenegy éves Martin Henrik. - Egyszerűen az történt, hogy a hajót megemelte a szél, megfordította, és besodorta a kikötőbe. Én csak aszszisztáltam ehhez.

Míg a kapitány szerencsét emleget, több kollégája is azt állítja: abban a viharban kizárólag a tapasztalat meg a hozzáértés számított. Márpedig Martin Henrikből egyik sem hiányzik: szakmabeliek szerint kevesen ismerik úgy a hajókat meg a tavat, mint ő. Aligha túloznak a kollégák: a Balatoni Hajózási Zrt. legképzettebb, s egyik legtapasztaltabb aktív kapitánya. Martin Henrik az elismerésre legyint, azt túlzónak tartja:

- Mondjuk inkább úgy, hogy negyven éve tanulom a Balatont és a hajózást.

Tízéves is alig múlt, de már minden délután szülővárosa, Siófok kikötőjében lebzselt: leste a hajókat, figyelte a matrózokat, s amikor csak tehette, felkéredzkedett a fedélzetre. Hamar kiderült: szabómester édesapjának, és telefonközpontos édesanyjának nem okoz fejtörést a pályaválasztással. Az általános iskola után Debrecenben gépésztechnikusnak tanult, majd nyomban jelentkezett a balatoni hajózásnál. Felvették, s az évek során gyorsan emelkedett a ranglétrán. Kezdetben a hajók gyomrában, a motor mellett dolgozott gépkezelőként, aztán felkerült fedélzeti szolgálatra, végül pedig vezetőként a kormányállásba is felkapaszkodhatott. Győrben főiskolát végzett, s a hajóvezetői tisztséget kapitányi rangra cserélte, mindezt pedig első osztályú gépésztiszti képesítéssel tetézte. Képzettségével és három évtizedes tapasztalatával érdemelte ki azután, hogy rábízzák a Balatoni Hajózási Zrt. féltve őrzött kincsét, a legöregebb hajót. A 118 éves Kelénről úgy tartják: avatatlan kezekben "makrancossá" válik a gőzösből dízellé átépített vízi jármű, hozzáértő irányításával viszont a legbiztonságosabb a tavon.

Martin Henrik olyan szeretettel beszél hajójáról, mintha csak a gyermeke volna, s nem győzi sorolni a Kelén hőstetteit. "Egyszer 160 kilométeres széllökéseket vészeltünk át kint a vízen. Volt, hogy percekig oldalra dőlve feküdt a hajó, mert elnyomta a szél, s a kormányállás szinte vízszintes helyzetbe került ajtaján álltam. De végül épségben hazavitt minket a Kelén."

A Balatonon eltöltött évek alatt Martin Henrik persze nemcsak a tó és a különféle hajók, hanem az emberek szeszélyeiről is sokat tanult. Szikrázó szemekkel meséli: évekkel ezelőtt sötétedés után Szigliget felé tartott, amikor a hajó orra előtt néhány méterrel egy gumicsónakot pillantott meg - hat gyerek ült benne. A balesetet elkerülték, de azt máig nem tudta megemészteni: miféle szülők azok, akik kiengedték a gyerekeket késő este csónakázni!?

Aztán a kapitány dühe hamar elpárolog, s kaján mosollyal elevenít fel egy másik történetet. Egy hirtelen kerekedett viharban lengén öltözött fiatal párt mentettek ki egy hánykolódó csónakból. A fedélzetre húzták, betakarták őket, s amikor az aszszonyka végre erőre kapott, első dolga volt, hogy egy jól irányzott csapással kiüsse felelőtlen emberét.

- A hölgy átkozódott, a férfi a padlón feküdt vérző orral, mi pedig úgy gondoltuk, jobb, ha magukra hagyjuk a szerelmeseket - mondja nevetve a parancsnok.

Martin Henrik szeretettel beszél azokról a gyerekekről, akik beosonnak mellé a kormányállásba, és soha ki nem fogynak a kérdésekből. Tisztelettel említi a legendás balatoni hajóskapitányokat, mestereit, akiktől elsajátította a szakma fortélyait.

Csak épp magáról árul el keveset.

- Mit mondhatnék? Egyszerű balatoni hajósember vagyok - jelenti ki aztán hosszas unszolásra.

Azt is csak véletlenül "kottyantja el", hogy két éve elnöke már a Balatoni Hajósok Szent Miklós Egyesületének, amely a szakma hagyományainak őrzését tűzte ki célul. Ugyancsak két éve a tó közepén felavatták a tengerészek, hajósok védőszentje, Szent Miklós tölgyfából faragott szobrát. Nemrégiben hathatós segítséget adtak egy siófoki hajótörténeti kiállítás megrendezéséhez, a nyáron pedig bekapcsolódnak egy különleges turisztikai programba. A turisták gőzössel, nosztalgia vonattal érkeznek Siófokra, s átszállnak majd a Kelén fedélzetére, ahol a kapitány és legénysége századfordulós egyenruhában viszi őket hajókirándulásra.

Martin Henrik akkor sem tétlenkedik, amikor véget ér a balatoni szezon. Újra hajóra száll, csak épp máshol, másmilyenre. Ősszel és télen, ha teheti, dunai uszályokon, tankhajókon szolgál - ahogy mondja - némi mellékesért, no meg az élményért. S ha mindezek után marad még szabadideje, hát gyorsan újból - vízre száll. A Siófoki Vízitúra Egyesület tagjaként bejárta már a Siót, a Tiszát és a Drávát egy különleges, 12 méter hosszú, 13 személyes kenuval, de lapátolt már barátaival Finnországban is.

- Szerencsés, elégedett ember vagyok - mondja a kapitány. - Azt csinálom, amit szeretek, a feleségem és négy gyermekem pedig elfogadja megszállottságomat. Tudomásul veszik: nekem állandóan a vízen kell lennem.