A 2002-es kampány idején, jóval a választások előtt, talán az esélytelenek nyugalmával, de formabontóan rokonszenves módon mutatta be Medgyessy Péter potenciális miniszterjelöltjeit: László Csabát, Csehák Juditot, Görgey Gábort. Aztán történt, ami történt, a "száznapos" emberrel a módszert is elvitte a lavina, még arra sem volt sok idő, hogy a kormány mögé állított szocialista, szabad demokrata politikai tám'fal szakítószilárdságát sokáig méregesse az ember.

Gyurcsány Ferenc jött, látott, győzött, de ez csak kívülről látszott - birkózónyelven - tusnak, 2004-ben annyira mégsem győzött, hogy kénye-kedve szerint alakítsa át kormányát, amelyre időben figyelmeztették is (Lamperth Mónikát a belügyminiszteri poszton az utolsó utáni pillanatban "mentette meg" Szekeres Imre).

Érdekes, de valószínűleg rossz következtetéseket vont le Gyurcsány az első nekifutáskor szerzett tapasztalataiból. Az még érthető volt, hogy a lehető legszűkebb körbe vonta a káderkiválasztás mechanizmusát, olyannyira, hogy sokszor kizárólag a saját fejében szerepelt a jelölti névsor. A módszer hellyel-közzel megakadályozta a politikai torpedórombolók időbeni indítását, ugyanakkor azonban azt is, hogy hamar kiderüljenek az esélyes gyengéi.

A "kiből mi lesz" minden pártban hatalmi kérdés, alfa és ómega, még ha ezt illik is szemérmesen kezelni. Az erről szóló folyamatos konzultációk izgalmas társasjátékából csinált Gyurcsány amolyan csapdlecsacsit - "itt a lista, tárgyaljunk" alapon. Ráadásul mindez egyfajta (némelykor indokolt) bizalmatlanságot sugallt, amely párosult a "kész helyzet elé állítás" érzetével. Ezt fejelte meg a választási győzelem után egy elméleti konstrukcióval, amely úgy alakította volna át a hatalmi szerkezetet, hogy hálából rengeteg súlyosnak álcázott funkció jusson a párt- és eszmetársaknak, de a pénzek fölötti rendelkezés és a minisztériumok személyzeti-logisztikai "szolgálata" legyen bizalmi emberek felügyelete alatt. Így alakult ki a "politikai kormányzás" nevű projekt, amelyiknek nem csupán az volt a hibája, hogy kiiktatta a közigazgatási államtitkár funkcióját, hanem az is, hogy miközben papíron a "felelősséget megosztva" tényleg valamennyi potentátból minimum államtitkár lett, tovább szőtte a kölcsönös bizalmatlanság hálóját. Mert szék és Audi volt ugyan, de hatáskör alig, a döntéshozatal pedig, bár centralizáltnak tűnt, zilálttá, a végrehajtás ellenőrizetlenné, követhetetlenné vált. A konstrukció végül látványosan megbukott, kártétele azonban maradandó nyomokat hagyott a kormányzati munkán, de Gyurcsány és a szocialista mainstream viszonyában is.

Bajnai Gordont a kényszerek vezetik. Nem csupán csomagja, de kormánya összeállításánál is. Többé-kevésbé követhetőek voltak személyzeti lépései, annak ellenére, hogy egyik miniszterjelöltjét idejekorán "kiütötte" a kartellügy. Kormányában azokat a pozíciókat "féltette", amelyek a válságkezelés terepei, vagy olyan ütközőzóna, mint a kancellária. A többi esetben nem egyszerűen kompromisszumot kötött, hanem - helyesen - helyükön hagyta a szocialista frakció meghatározó tagjait, akik segítségére lehetnek. Jó ütemben "engedett, és nem engedett Kiss Péter esetében, politikailag értelmezhető, amiért fölvállalta, hogy Veres János hálátlannak tartja.

Úgy fest azonban, mintha éledezni kezdene a hátország, a "sok mindenre tekintettel kell lenni" örökzöld kiskátéja, Bajnait meg elkapná a tévhit, miszerint háborúban csak a front a fontos. Elkezdődött a nagy körforgás, mindenki úgy érzi, megszolgálta, hogy legalább a "második körben" jusson neki valami. Jut is. Ezért aztán megtörténhet, hogy ez a menet már nem az erő átcsoportosításának, hanem a kormányzati erő elvesztésének kezdete.