Nem felesel! Szabotál!
Csakhogy ennek az érdeknek nyoma sincs! Gondoljuk végig két évtized rendőrségi sikertörténetét!
Amikor 1993-ban "őrsprogramot" hirdetett a politikai "elit", már gondosan elvégezte a rendőrség "demokratizálását", így már nem akadt olyan meghatározó beosztásban lévő rendőri vezető, aki akárcsak bátortalanul is fel merte volna vetni: nincs olyan rendőr, aki ezeken az őrsökön dolgozhatna, az ötlet működésképtelen.
A megyei főkapitány inkább kivezényelte az embereit, akik fúrtak, faragtak, csinosítottak, egy nappal az ünnepélyes avatás előtt felcicomázták az őrs objektumát híradástechnikával, számítógépekkel és új bútorokkal. Az avatás napján mindenki felsorakozott, megjött helikopterrel a nagyon elfoglalt miniszter, Himnusz, mosolygás, szónoklatok, Szózat, állófogadás.
Mire a miniszteri helikopter visszaért Budapestre, a műszaki berendezéseket már visszaszerelték eredeti helyükre, a bútorokat eredeti gazdáik koptatták tovább, és az őrs átadására kivezényelt rendőrök is visszatérhettek napi munkájukhoz. Hogy aztán pár nap múlva a politikus már egy másik, ideiglenesen felturbózott őrs épülete előtt parádézhasson.
Láttunk az elmúlt két évtizedben "férfias" rendőrséget, "polgárbarát" rendőrséget, "látható rendőrséget", a kiemelt körzetekben pedig "lakótelepi rendőrséget". Volt már "egy posta, egy rendőr" akció, minden iskola megkapta a saját rendőrét, fényképpel, időnként a rendőrség arccal a vasút felé fordult, töretlenül szolgált és védett, ott volt minden kilométerkőnél, igazoltatott, büntetett és feljelentett a "nulla tolerancia" jegyében.
Időnként átszervezések is voltak. Emlékeznek?
2003: a miniszter az éves munkát értékelő országos értekezleten brutális nyíltsággal közölte, hogy a költségvetésben egyszerűen nincs több pénz a rendőrségre, tessék elkezdeni azzal gazdálkodni, ami van! Elsősorban is, tessék megerősíteni a rendőrség első fokú szerveit. Ezek nem romolhatnak tovább, mert az állampolgárok ezzel találkoznak, ennek mindennapi munkája alapján minősítik az egész szervezet tevékenységét.
Kik lehettek volna alkalmasabbak egy ilyen hatalmas volumenű szervezeti változtatás levezénylésére, mint azok a rendőri vezetők, akik rangjuknál és beosztásuknál fogva a szervezet krémjét alkotják: a tábornoki kar és szűkebb környezetük. Nyomban munkacsoportok alakultak, napokon belül intézkedési tervek és cselekvési programok születtek a semmiből, határidővel, felelőssel, szépen, akkurátusan, ahogyan kell.
A miniszter által körvonalazott változtatás bizony érdekeket sérthetett volna, elsősorban pont azokon az irányítási szinteken, ahol a javaslatokat nagyon komoly műhelymunkákkal megvitatták, és ahol ezért egyre több kockázati tényezőt sikerült feltárni. A miniszter által vizionált jövő egyszerre látszott egyre szebbnek és a "precízen feltárt" kockázatok miatt egyre távolibbnak.
Ám vészesen közeledett a határidő, amikor a miniszter be akart számolni a közvéleménynek a sikerekről. Valamit tenni kellett. A Magyar Köztársaság rendőrségének egy sok évtizedes kipróbált eszköze volt erre: a papír. Ami - mint tudjuk - mindent elbír.
A programalkotás mellett átírtak néhány fejlécet, a kitűzött célnak maradéktalanul megfelelő és jogszerű személyzeti parancsokat is alkottak. Az addig az ORFK szervezetébe sorolt szervekből területi szervek lettek, kicsit más néven, de továbbra is országos hatáskörrel. A megyei rendőr-főkapitányságok néhány szervezeti egységéből megyeszékhelyi, városi egységek lettek továbbra is megyei szintű hatáskörrel.
A magas rangú vezetők egy része szolgálati nyugdíjba került, és ettől kezdve a nyugdíj mellett köztisztviselőként folytatta munkáját. Ugyanazt csinálta, amit addig, csak immár - a takarékosság jegyében - dupla fizetésért. Hogy ezt mégse ugyanabban az irodában tegye, költöztetések is voltak, hiszen átszervezés költöztetés nélkül elképzelhetetlen. Elkészült a nagy mű: a miniszternek jelenteni lehetett statisztikai adatokkal alátámasztva a grandiózus átszervezés első, egyben legjelentősebb lépéseit.
A rendőrséggel kapcsolatos győzelmi jelentéseket általában úgy időzítik, hogy egybeessenek egy-egy amortizációs szolgálatigépjármű-cserével. Aminek amúgy semmi köze semmiféle "megerősítéshez", hiszen általában tovább húzni már nem lehet, a leharcolt autók javítása már drágább lenne. De így kell ezt időzíteni, hiszen olyan szívet melengető érzés, amikor a sajtó nyilvánossága előtt a miniszter mosolyogva végigsétálhat a csillogó autósorok és a kivezényelt délceg rendőrök között. Esetleg még néhány új számítógép is akad valahol tartalékban, amelyek átadása tovább színesíti az ünnepi műsort.
A miniszter országnak és világnak kihirdethette a sikert: országos és megyei szinteken jelentős létszámcsökkentés történt, és létszámnövekedés az első fokú szerveknél, melyeknek még új szolgálati gépkocsikat, sőt számítógépeket is osztottak.
A nagy ívű reform terveit, mint a hősi múlt emlékeit, gondosan elfektették az irattárban.
2007-ben lezajlott az utóbbi húsz év legnagyobb szervezetátalakító reformja is; összevonták a rendőrséget és a határőrséget. A győzelmi jelentések elhangzottak, a dokumentumok elpihentek az irattár hűs mélyén. Senkinek nem tűnt fel: hogyan lehet ugyanúgy többezres létszámhiány a rendőrség első fokú szerveinél, mint az összevonás előtt, amikor több ezer olyan határőr lett rendőrré, akinek teljes egészében megszűnt a korábbi munkaköre.
A felsorolt - és a számtalan fel nem sorolt - példából láthattuk, mennyire igyekeztek a rendőri vezetők egy-egy ostoba, értelmetlen politikusi ötletet megvalósítani ahelyett, hogy nagy tisztelettel jelentették volna: bocsánat, tisztelt miniszter asszony/úr, de amit mondani tetszik, az rendőrszakmai szempontból marhaság. Azt is láthattuk, hogy olykor akrobatikus ügyességgel szabotálták el valamely feladat végrehajtását, amit a politikus rezignáltan tudomásul vett, annyit várt csak el, hogy a győzelmi jelentéséhez megteremtsék a látszatot.
Vajon mi van a háttérben?
A háttérben egy sajátos szimbiózis van. A rendőri felső vezetés és holdudvara mereven ragaszkodik a pártállami struktúrához és az évek során ehhez "kiharcolt" további privilégiumaihoz, a politikai "elit" pedig asszisztál ahhoz, hogy ez a struktúra fennmaradjon. Cserébe elvárja: ha saját érdekeit szolgálva füttyent valamiért, a tábornoki kar ugorjon, és ellenvetés nélkül hajtsa végre, amit óhajt.
Az alkotmány szerint a rendőrségnek pártpolitikailag semlegesnek kell lennie, s kétségkívül az is; mire 1996-ban megszületett a szolgálati törvény, már mindkét meghatározó politikai oldalnak megvoltak a kulcsemberei a rendőrségnél, akik egymásról is tudták, ki kihez tartozik, hová jelent, és ezt teljes egyetértésben tudomásul is vették. Ezzel a rendőrség azóta is példát mutat az egész társadalomnak: a két politikai tábornak a mindennapokban, a társadalomban tapasztalható merev szembenállása megszűnik a pártpolitikailag semleges rendőrtábornoki kar határán. A politikai "elit" hálája pedig nem marad el.
Az utóbbi évtizedben rendőrtábornok akkora "hibát" nem tudott elkövetni, hogy leváltása után ne kapjon másik vezetői beosztást a rendőrségen vagy máshol, ha még kedve volt hozzá. Ha épp nem volt üresedés, tanácsadó lett, csináltak néki egyszemélyes minisztériumi főosztályt, vagy egyszerűen csak rendelkezési állományba került, vagyis azért kapta továbbra is a tábornoki fizetését, hogy be ne menjen a rendőrségre, otthon szedje tovább a menedzsertablettákat, amíg meg nem üresedik a számára megfelelő állás.
Ha pedig egy kisebb vagy nagyobb rendőri vezető meg merte kérdőjelezni ezt a gyakorlatot, mert unta már, hogy reggelente, borotválkozás után folyton le kell takarítania a tükröt is, hamar rádöbbentették, két lehetőségből választhat: vagy önként, csendben távozik a "cégtől", vagy szakállt növeszt, hogy ne kelljen naponta a tükörbe néznie.
Aztán 2002 kora tavaszán kiegészült ez a választék egy harmadik lehetőséggel. A szolgálati törvénybe beiktattak egy új szabályt: osztályvezető és nála magasabb beosztású vezető a beosztásából indokolás nélkül azonnali hatállyal felmenthető. Ebben a törvénymódosításban nemcsak korbácsot kaptak a leghűségesebb vezetők, hanem egyben cukrot is. A politikai "elit" létrehozta - magának - a legfeljebb 150 fős központi tisztikart, és a kiválasztottakat az illendő "főnemesi előjogokkal" is felruházta. Ezekből csak egy példát: alapilletmény a mindenkori illetményalap tizenháromszorosa, valamint ehhez még legalább ennek a negyede illetménypótlék címén. Ez így együtt kb. öt rendőrnyi fizetés.
Összegezve a nyilvánvaló tanulságokat: a mai magyar politikai "elitnek" nem fűződik érdeke ennek a rendőrségnek a megváltoztatásához, neki ez a rendőrség így jó, ahogy van.
A szerző nyugállományú rendőr ezredes
