A nincsből osztogatást díjazzuk leginkább abban a hitben, hogy amit kapunk, tiszta haszon. Holott tiszta veszteség. Amit a nincsből kapunk, nem marad a miénk. Hozomra kapjuk és kamatra. Nagy kamatra. Minél többet kapunk, annál nagyobbra. Minél nagyobb a hitel, annál drágábban adják, annál nehezebben, s annál kevesebb jut arra, amiből lenne valami: versenyképes termék, jövedelmező munka, haszon, hasznosítható közbevétel, közvagyon, jó közszolgáltatás. Minél többet igénylünk a nincsből, annál szegényebbek leszünk, és annál védtelenebbek, bármi történik a világban.

Ez elég egyszerű igazság, és elég sokszor eljött már a pillanata ahhoz, hogy tudomásul vegyük. Ha nem vesszük, annak nem az az oka, hogy hülyék vagyunk, hanem az, hogy az osztogatásból való részesedésünk személyes, a veszteségből való részesedésünk pedig általános. Láthatunk rá esélyt, hogy azt az irreális árat, amit az irreális közgazdálkodásért fizetni kell, nem mi fogjuk megfizetni. Ez az esély létezik, hiszen az osztogatásból és a veszteségből való részesedés aránya harci kérdés: politikai és társadalmi harcoké. A játszma összege ugyan nagyon negatív, de ha elég sokan járnak elég rosszul, akkor némelyek jól is járhatnak, s ki-ki bízhat benne, hogy közöttük lesz. Minél erősebb, szervezettebb társadalmi csoporthoz tartozik, annál inkább bízhat benne. Minél nyersebben érvényesülnek a társadalmi erőviszonyok a veszteség elosztásában, annál több igazságtalanságot hoz magával az igazság pillanata.

Akiknek az érdekében a hét végén a szakszervezeti szövetségek tüntettek, nem tartoznak sem a legerősebb, sem a leggyengébb csoportokhoz. Nem őket fenyegeti a leginkább és a legkevésbé az igazság pillanata. Az MSZOSZ elnöke a tüntetés célját így határozta meg: "Ne jöjjön társadalmi válság a gazdasági válsággal együtt, ezért jöttünk." Olyan gazdasági válság még nem volt, amivel ne jött volna társadalmi is. De hogy a gazdasági válságot ne a társadalmi válság súlyosbításával próbálják enyhíteni, az nagyon is jogos cél. A társadalmi és pénzügyi adósságok bizony egymást duzzasztják. S ha ez így van, akkor a gazdasági válságkezelés legkeményebb korlátjaként a legsúlyosabb társadalmi adósságainkat kell tekintetbe venni.

Ez pedig azokat érinti, akik most már generációk óta mindenféle távlat nélkül élnek. Akiktől olyan távol van a konszolidált, célokat állító, hosszabb távra berendezett élet esélye és mintája, hogy ezek már nem hathatnak rájuk, nem motiválhatják őket. Nincs nyerni- és vesztenivalójuk. Nincs értelme számukra az értelmes életszervezésnek, családtervezésnek. Nem akarunk moralizálni. Akiben nincs együttérzés, empátia irántuk, az is tudja, mennyire nem mindegy senkinek, hányan élnek így. Sem azoknak, akik napról napra találkoznak a kilátástalan nyomorral és annak minden súlyos következményével, sem azoknak, akiknek az adójából a reménytelen vegetálást finanszírozzák.

És bizony a reménytelen vegetálás finanszírozására fogunk költeni kamatos kamatostul minden forintot, amelynek a megtakarításával ma újabb csoportokat lökünk bele a mélyszegénységbe, illetve elzárjuk a kiutat azok elől, akiknek lenne esélyük a kitörésre.

Havas Gábor mondja az Élet és Irodalomban: "A politika legsúlyosabb felelőssége..., hogy nem próbált semmit kezdeni a magyarországi mélyszegénység problémájával, kizárólag tüneti kezelésekben gondolkodott, semmilyen távlatos társadalompolitikai elképzelése nem volt." És most sincs. Ez az adósság már most is akkora, hogy nincs az a válság, amire hivatkozva tovább lehetne halmozni.