1995 - Meghasonlások éve
A baloldal akkor - és talán azóta sem - volt képes elfogadhatóan feldolgozni sem a maga, sem pedig a választótábora számára azt a fordulatot, ami az előzetesen beígért, "szakértelem" vezérelte kormányzás helyett következett. A kényszerek diktálta kormányzást, a pénzügyi/költségvetési összeomlást megakadályozni hivatott tűzoltást, egyszóval azt, hogy gyökeresen mást kellett tenniük, mint amit az 1994. évi kampányban Magyarország népének megígértek.
A liberálisok legkésőbb 1995 októberére beletörődtek abba, hogy ezután együtt fognak sodródni, égni, lejáratódni és tekintélyt, támogatottságot, népszerűséget veszíteni a Horn-vezette kormánnyal. S abba is, hogy a periférizálódást követően a végelszámoláskor nagyon kevéssé számíthatnak majd a magasztos, történelmi léptékű szempontok utólagos érvényesülésére.
A jobboldal eleinte némi zavarral élte meg, hogy az új helyzetben leginkább a harsány szociális demagógia, a kocsmai szintű hangoskodás számára terem babér. Az egykori antalli, mérsékelt tábor nehezen leplezhető riadalommal nézte, ahogyan Torgyán József népszerűségének csillaga március után hónapról hónapra egyre fényesebben ragyogott. Ez az év lett ugyanis az FKGP aranykora; májusban pártjuk népszerűségben beérte a kormányzó szocialistákét, majd az év utolsó hónapjában valamennyi közvélemény-kutató cég azt regisztrálta, hogy a kisgazdák váltak az ország legnépszerűbb politikai formációjává.
Az újjászerveződő - és jócskán legyöngült - jobboldalon belül a Fidesz vezérkara hosszas tanácstalansággal dolgozta fel, hogy érvelő/szakszerű, a tárgyilagosságra is ügyelő kormánybírálatukra egyáltalán nem vevő a magyar társadalomnak még a kormányzati politikát direkten elutasító része sem. És kudarcba fulladt az a törekvésük is, hogy - Polgári Szövetség néven - a négyfelé töredezett jobboldal integrációját megvalósítsák.
A lakosság csalódása számokkal leírható ugyan, de a maga igazi mélységében aligha reprodukálható. A különböző mérések a koalíciónak, s ezen belül a szocialisták népszerűségvesztésének, a kulcsfontosságú politikusok megítélésének változásait jól mutatják, ám a csalódás ennél többrétegű és sokkal nehezen korrigálható jelenség volt. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy az egykori választótábor egy év után meggondolta volna magát, hanem az egész intézményrendszer, az átmenet alapvető pillérei iránt ingott meg a bizalom. A parlamenttel, a kormánnyal, az egész pártrendszerrel szemben változott meg a közhangulat, s az év végén a többséget már a kételkedők, a tartózkodók, a senkiben sem bízók alkották. Jellemző adalék: 1995-ben a lakosságon belül kétszeresére nőtt a privatizációval szemben kifejezetten bizalmatlanok aránya, miközben az év egyetlen igazi "sikertörténete" a Kelet-Európa-szerte példátlan méreteket öltött magánosítás folyamata. Miközben a régió egyetlen országaként több tőkét vonhattunk be, mint előtte éveken keresztül, s mint a régió egésze együtt.
Ám ezek a fejlemények áldozataivá váltak az időközben kialakult kettős társadalmi mérce polarizáló hatásainak. Minden fontos jelenségről, eredményről, kudarcról elkezdett kialakulni a bal- és a jobboldali autentikus magyarázat, s az ország észrevétlenül elkezdett "békében" együtt élni a kétféle féligazság rendszerével. A kormányzati oldal nem volt képes (alkalmas?) a maga eredményeinek, a kényszerek nyomása alatt megszületett teljesítményének kellően elfogadható tálalására. A jobboldal előbb-utóbb beérte a zsigeri szintű, felszínes és a különösebb erőfeszítéseket nélkülöző, érzelmi bázisú támadások azonnali sikereinek learatásával. Ennyiben az 1995-ös év kulcsa, gyökere, s némileg magyarázata is a későbbi másfél évtizedben mindinkább reménytelennek tetsző "párbeszéd szokásoknak". Az ekkoriban kialakított pozíciókhoz, suta érvrendszerekhez, korabeli mániákhoz kötődve formálták meg a szembenállók az azóta is élő, múlthoz és jelenhez köthető ellenségképeiket és legfontosabb identitás-politikai önképeiket.
1995 az általános illúzióvesztés éve lett. Előtte évekig milliók hitték úgy, hogy keserveik, kudarcaik elsődleges oka egy hozzá nem értő, amatőr kormány alkalmatlanságában rejlik. De majd az újabb választások után, a totális csere nyomán helyreállíthatóak lesznek az egykori harmónia körülményei. Nem így történt. Ennek az évnek a legdurvább leckéjét az adta, hogy a baloldali kormányzat is ugyanazt a könyörtelen piaci/kapitalista/globalista érvrendszert vagdosta a magyar társadalom fejéhez, mint az elődje. Kiderült, a Nyugat ballib-politikai mezben sem lesz fogékonyabb hazánk legújabb kori szenvedéstörténetei iránt, és ugyanazok a kíméletlen kritériumok várnak ezután is reánk, mint összes kelet-európai, szerencsétlen sorstársunkra, s nincs semmiféle hozott, éltanulói privilégiumunk. A társadalom elsöprő többsége 1995-ben jött rá, hogy a rendszerváltásnak keresztelt átmeneti folyamat véglegesen elsöpörte a régi világot, az újnak a megtanulásához pedig hosszú évek kellenek, amikor is több lesz a kockázati elem, mint amit 1988/89 fordulóján remélni/sejteni lehetett.
Top 10 - a legfontosabb események időrendben
Január 28. Lemond Békesi László pénzügyminiszter a siófoki MSZP-frakcióülésen, mert úgy látja, nincs remény egységes kormányzati gazdaságpolitikára. Az év során hat helyen változik a kormány összetétele, azaz csaknem a felében. Nem könnyű megtalálni a válságkezeléshez leginkább megfelelő felállást. Nem is sikerül teljesen.
Február 1o. A TGM vége. A választások után elkezdődtek a háromoldalú tárgyalások a munkaadók, a munkavállalók, illetve a kormány között a követendő gazdaságpolitika alapvető irányát illetően. Fél év múltán ezek eredménytelenül értek véget, ami a mélyülő társadalmi/gazdasági válság újabb jeleként is értékelhető volt.
Március 12. Bejelentik az új pénzügyminiszter, Bokros Lajos és az új jegybankelnök, Surányi György által közösen jegyzett, gazdaságpolitikai csomagot, amelyet Horn Gyula is demonstratívan vállalt. Megkezdődött a Bokros-csomag kora.
Április 2o. 86 órán át tartó vasutassztrájk kezdődik, az időszak legjelentősebb szociális tiltakozó akciója. Az év során egyébként huszonhét tüntetés, sztrájk, egyéb ágazati megmozdulás jelzi a megszorító gazdasági intézkedések kedvezőtlen társadalmi fogadtatását. Március 30-án pedagógusok ezrei tüntetnek a minisztériumuk előtt, a december 15-én a 25 százalékos béremelést követelő országos pedagógussztrájkban 16o ezren vesznek részt. Tüntetnek év közben a diákok, a könyvtárosok, a tűzoltók, az egészségügyi dolgozók, az erőművek dolgozói. Utólag visszatekintve kész csoda, hogy a sok-sok egyedi megmozdulás nem állt össze átfogóbb népharaggá.
Június 13. A magyar-szlovák alapszerződést megszavazza az Országgyűlés. Ezt heves szócsaták előzik meg. A szerződést Horn Gyula még márciusban írta alá Párizsban - nem kis mértékben a nyugati hatalmak nyomására. A szlovák fél sem ratifikálta a dokumentumot az év végéig, ráadásul novemberben olyan nyelvtörvényt fogadtak el, ami ellenkezett az alapszerződéssel.
Június 26. Cannes-ban az Európai Unió vezetői átadják a Fehér könyvet a magyar, s a többi csatlakozni szándékozó ország kormányfőinek. Ez félezer oldalon tartalmazza az uniós tagsághoz vezető út teendőit. A könyv egy többéves, átfogó jogharmonizációs program menetrendje.
Július 9. A három hónapos koalíciós válság kezdete. Horn Gyula egy tévéinterjúban bejelenti az általa kívánatosnak gondolt kormányzati átalakítás kereteit és személyi feltételeit. E nyilatkozattal negyedéven át tartó kölcsönös üzengetés, fenyegetőzés, szelídebb és durvább politikai zsarolási akciók sorozata veszi kezdetét. Az SZDSZ-nek lehetősége nyílik koalíciós partnersége tényleges súlyának tesztelésére, Horn Gyula pedig újra és újra megismerheti kormányfői szuverenitásának határait. A közvélemény által nehezen átlátható szóbeli háborúskodás szeptember 28-án ér véget, kölcsönös engedmények jegyében.
Október 2o. Megállapodnak a pártok a média-törvény szabályairól. A december 21-én elfogadott törvény létrehozta az ORTT-t, mint a médiumok feletti felügyeletet gyakorló, vegyes jogállású szervezetet, megteremtette a közszolgálati egységek felett őrködő kuratóriumok alapjait, a médiaprivatizáció feltételeit. Lezárult a sokéves médiaháború, s elkezdődött a kereskedelmi médiumok, valamint a pártkuratóriumok uralma.
December 6. A hazai energiaipar privatizációs pályázatairól eredményt hirdet az ÁPV Rt. Igazgatósága. Hat áram-, négy gázszolgáltatót és két erőművet adtak el ezen a napon. Még novemberben sikerült külföldön eladnia a Mol részvénycsomagjának jelentős hányadát, s december utolsó napjaiban a Matáv magánosításáért is több mint százmilliárdos bevételt könyvelhetett el az ÁPV Rt. Az év végére az összesített privatizációs bevétel 481 milliárd forint lett, csaknem háromszor annyi, mint amit eredetileg terveztek, s húsz százalékkal több, mint ami az 1990-1993 közötti évek összesített bevétele volt.
December 21. Név szerinti szavazással elfogadják a költségvetést, de előtte két nappal a koalíciós többség - a kormányfői szándékkal szemben - megszavazza a Gaál-Keller-féle javaslatot, amely szerint a privatizációs bevételek mindenekelőtt az adósságtörlesztésre fordítandóak, nem osztogatásra valók.
Az írás egy olyan sorozat nyolcadik része, amely kéthetente jelentkezik, s minden darabja az 1988-tól 2008-ig terjedő két évtized egy-egy esztendejének jellegzetes történéseit és különleges helyzeteit idézi fel, illetve elemzi.
A képeket Rédei Ferenc válogatta.