Csárdás a kötélen
700-800 ezer emberről lehet szó, és e tömegnek legföljebb a harmada cigány. Ők különféle állami juttatásokból élnek, és ezeket szerencsésebb vidékeken alkalmi munkákkal tudják kiegészíteni. Hol húzódnak a perifériák? Ezeket korábban e hasábokon próbáltam körülhatárolni (Kötél az ország nyakán, 2008. január 8.): a Zalai-dombságtól kelet felé indulva, majd körben a határ mentén Nógrádig, ideértve Jász-Nagykun-Szolnok megyét is. Itt élt a regisztrált munkanélküliek 77 százaléka. Meg a nem regisztráltak is, akiknek a létszáma jóval nagyobb. Ők mélyszegénységben, nyomorban élnek.
Ma némelyek munkát követelnének a segélyért, mások csökkentenék az amúgy sem túl nagy országos segélykeretet, vagy egyszerűen megszüntetnének mindenféle segélyezést. Úgy tűnik, ez mind pótcselekvés-terv. Ezekkel önfeledt csárdást járunk a magas kötélen, bízva benne, hogy nem fogunk lezuhanni. A helyzet azonban veszélyes, és jobban tennénk, ha nem várnánk ki sem az éhséglázadásokat, sem a gettózendüléseket.
A kormányzat szándéka, hogy e pauperizálódott tömegből mindazoknak közcélú munkát adjon, akik dolgozni bírnak. Így némileg többe kerülnek a büdzsének (az adózóknak), mint ha csak segélyen élnének. Kormányzati szinten elfogadottá vált, amit Ferge Zsuzsa ír: "Kutatások sora igazolja, a mai gazdaság nem hajlandó, nem tud felszívni több százezer tanulatlan embert, azaz a segédmunkások 90 százaléka hiába keres magának munkát - duplán hiába, ha cigány." (Kire vigyázzanak a válságkezelők?, március 7.) Ebben a lényeg: 1. a mai gazdaság, 2. nem hajlandó, 3. nem tud munkát adni.
Ez az álláspont azonban elfogadhatatlan.
Hogy kik és mit kutattak, azt én nem tudom. Magam egyrészt végigéltem pár ismeretszerző évtizedet a periferikus rónákon, részben pedig bolyongtam mindenfelé, tapasztalatokat szerezni - és nem állami megrendelésre.
Három évtizede a magyar agrárium 850 ezer embert foglalkoztatott. A foglalkoztatottak között volt egy erős, de nem túlzottan nagy létszámú agrárértelmiség, egy jóval szélesebb szakmunkásgárda és cirka 700 ezer, többségében írni-olvasni alig tudó, az írásbeli utasítást ritkán megértő, olykor a szóbelit sem felfogó téesztag s gazdasági alkalmazott, akiknek gyakran háromszor is meg kellett mutatni, mi a teendője. Ők sehová máshová nem kellettek, még a fekete vonatokra is féltek felülni.
Ezzel a munkásgárdával araszolt a magyar mezőgazdaság a világ élvonalába. Lehet tele szájjal szidni a magyar kolhozokat és "szovhozokat", de a tény azért tény marad. Ez a színvonalas mezőgazdaság hozott az országnak - akkori szinten - kétmilliárd dollár exporttöbbletet, eltartotta ezt a gyámolításra szoruló tömeget, nagyjából hárommillió hazánkfiát. Szinte mindenütt dolgoztak cigányok is. Az üzemek a munka iskolái voltak, ahol a fiatalok megtanulhatták: a munka szent.
Ez ma borzasztóan hiányzik. Óriási baj, hogy hovatovább nincs hol és nincs kitől megtanulni, mit jelent a rendszeres munka. És a változtatás sem lesz egyszerű, hiszen dőre dolog lenne most téeszekről meg állami gazdaságokról álmodni. Valami kevesebbet azért megkísérelhetnénk. Az említett tavalyi írásomban - hatás nélkül - felvázoltam, hogy szerintem milyen út vezetne célra: e szakképzetlen tömeg legalább egy részét a gazdaságban foglalkoztassuk az ország hasznára, és ne álmunkásként az árokgereblyézésen. Azóta világossá vált: egyetlen más ágazat sem képes tömegesen új munkahelyeket teremteni, egyedül a mezőgazdaság. Nem többletpénz kell! A feltételeket kellene kialakítani. Csakhogy e témával az elit közgazdász gárda nem foglalkozik (Bauer Tamás: nem mer foglalkozni!), a politika meg fél e forró krumplitól.
Mi a szükséges változás lényege? Elsőnek az, hogy a mezőgazdaságunk ne alapanyagokat (gabonát, napraforgót) exportáljon, hanem nagyobb hozzáadott értékű árukat. Ezek közül a sertéshizlalás és tehenészet egyre inkább automatizált kell hogy legyen, mind kevesebb és mind képzettebb dolgozóval. A zöldségkertészet viszont sok munkáskezet igényel, még akkor is, ha a technológiai forradalom eredményeit tömegesen venné át az ágazat. (Amire a mai struktúrában képtelen.) Az országban mindenütt lehet zöldséget termeszteni, csak meg kell választani a tájhoz, földminőséghez, klímához leginkább illő fajtákat. És kötelező öntözni, különben bukta a vége.
Igen, öntözés. Kulcskérdés. "Hazánkban... az öntözés szégyenletesen alacsony színvonalon tengődik." (Ligetvári Ferenc akadémikus) A magamfajta aggódó honpolgárnak sír a lelke, hogy a Tisza mentén a hatvanas években létrehozott tizenkilenc csodálatos öntözőfürtnek tavaly egyike sem üzemelt, s nem azért, mintha technikailag nem lett volna képes rá. A mai korszerűtlen agrárstruktúra alkalmatlan a használatára. Ez az állapot azonban nem mindenkinek visszás. Uj Péter megállapítja például, hogy az öntözés szikesíti a talajt. "Nem is öntöz már senki" - írja, szinte győzelmi jelentésként. (Duzzasztani, mindenáron, március 4.) Azért évente 200 ezer hektárra juttatnak ki vizet, ami persze kevés, de sem a szikesedésről, sem az öntözővíz minőségéről nem visított senki. (A víz olyan áru, amelynek jó minőségét - óh, a mi fenséges bürokráciánk! - nem az eladónak, hanem a vevőnek kell bizonyítania. Nem olcsón, persze.)
Vizeink nem gazdasági, hanem immár csaknem mindenütt rekreációs célt szolgálnak. Két kívánalmat mégis össze kellene egyeztetnünk: a zöldgondolatokat és a megélhetés kényszerét. A kettő olykor (gyakran) ellentmondásokat szül. A víz nem dísztárgy. A folyók, a víztározók, a tavak sem. Ha a libát-kacsát le is zavarták róluk már szinte mindenütt, azért a gazdálkodást sem a pecázásért, sem a csónakázásért nem kellene száműzni. Pedig már szinte száműzték.
A folyóink ma csupán átcsordogálnak az országon. A hajózás gyér, zsenge. (Uj Péternek azon megállapítása, hogy a vasút a leggazdaságosabb, 250 kilométeren túl valótlan. Búzát-kukoricát inkább csak Délnyugat-Magyarországról érdemes vasúton a horvát tengeri kikötőkbe szállítani, máshonnan a tonnánként 90-110 eurós árú termény szállítása 30-40 euróba kerül tonnánként.) A Körösök nyaranta a másodpercenkénti harminc köbméter helyett ötöt hoznak. Kevés. Igenis, a Körösöket is, más folyókat is duzzasztanunk kellene, hiszen a vízre elemi szükségünk van. Például azért, mert ez a sarokpontja néhány százezer honpolgár megélhetésének. A vízhozam nyárra másutt is lecsökken, ezért kellene megtartanunk minél többet a tavaszi vízbőségből. Miért nem szempont ez ma? Miért tabutéma?
A víz a jövő stratégiai kérdése. Bő két évtizede kezdték a kutatók emlegetni, hogy az új évszázad háborúit nem az olajért, hanem a vízért fogják vívni. Közeledik is a katasztrófa némely sokmilliós metropolisz vízellátási zavaraival. Nekünk nem akkor kellene vakargatnunk a tarkónkat, amikor ez bekövetkezett. Ezért óriási gondolat Hegyi Gyulának, az Európai Parlament szocialista képviselőjének az a javaslata, hogy a közelgő uniós elnökségünk vezértémája a víz legyen. ("Azért a víz...", december 30.) Megtörténhet, hogy az emberiségnek e létfontosságú ügyét megvitatásra épp mi tesszük az asztalra. És közben szétnézhetünk saját portánk gyarlóságain.
Víz pedig addig is kell, és nemcsak a mai területekre, hanem azok többszörösére. A döbbenetes bajokat ránk szakasztó 56 százalékos foglalkoztatási rátánk - ha ugyan van még annyi - az elesettek tömegei nélkül nem növelhető. A cél, hogy ne az adókból adjunk kenyeret százezreknek, hanem igényes munkát végezhessenek, értéket állíthassanak elő, s az ország fizetőképességét többlet-eurómilliárdokkal segítsék.
A szerző publicista
