Nincs
A politikusok ilyen vitákat nem nagyon folytattak, legfeljebb annyiban, hogy milyen módon lehetne még többet ígérni, adni azon fölül, ami már eleve kifizethetetlen lett volna a hitelek nélkül. A krízis lényegesen megváltoztatta a helyzetet, hiszen nincs több hitel. A nincs, ami a szocializmusban mindennapos élmény volt, ahogy Kellér Dezsőtől tudjuk, a kapitalizmusban hihetetlennek tűnik. Mi az, hogy nincs hitel? A befektetők eltűntek, az IMF pedig a befizető államok adófizetőinek pénzéből nem akar jóléti kiadásokat fedezni. A rendszer szidható, de attól még a nincs az nincs. Van viszont felelős kérdés: hogyan lehet a támogatási rendszert úgy átalakítani, hogy a kiadások összhangban legyenek az adottságokkal, de amennyire lehet, az igazságosság elve is érvényesüljön.
Ha mindenki érvényesíteni tudná a saját érdekét, miszerint tőle egy forintot se, akkor nem lenne megoldás. Akkor azok járnának a legrosszabbul, akik nem tudnak sztrájkolni, akikre nem figyel senki, akik a legszegényebbek. Tudható például, hogy az egyetemekre (sajnos) szinte kizárólag a középosztály gyerekei járnak. A diplomaosztóig fizetett családi pótlék azt jelentette, hogy a közösből több jut azoknak, akiknek eleve több volt. Megszorítások idején indokolt lehet ezért a jogosultsági korhatár csökkentése. Szociológusok sokszor kritizálták a gyed és a gyes rendszerét (ami még a jóléti Európához képest is bőkezű), mert a hosszú távolmaradás a munkaerőpiactól tovább rontja a nők esélyeit. A közhiedelemmel ellentétben a gyes összege és időtartama, illetve a szülési kedv között nincs szoros összefüggés. Minek nézi a nőket az, aki szerint néhány ezer forintos juttatás miatt vállalnak gyereket? Ha rövidülne az az időszak, amíg ezek a juttatások járnak, hosszabb távon épp a nők járnának jól, persze csak ha létesülnek bölcsődék, ahová kötelező fölvenni a gyerekeket. Helyes az elv, hogy növekedjenek a nyugdíjak és a közszféra bérei, ha nő a gazdaság. De fordított esetben az a méltányos a közösség többi tagjával szemben, ha visszaesés idején valamennyire ezek a juttatások is csökkennek.
Az ellenzék legnagyobb pártja mindezt elutasítja, számos érdekképviselet sztrájkkal fenyeget, illetve az Alkotmánybírósághoz fordul. Csak azt nem mondják meg, miből lehet finanszírozni ezeket a kiadásokat, hogyan lesz a nincsből van. Pedig a mai nincsnél és a megszorításnál is lehet rosszabb: a csőd utáni nincstelenség.