Próbálom elképzelni, hogy a hatszáz küldött egyike vagyok, s várom a terv szerinti utolsó műsorszámot, az új miniszterelnök-jelölt, az új, illetve a régi pártelnök "színpadról történő közös integetését". Megjegyzem, ilyen közös integetést mint előre megtervezett műsorszámot utoljára a Kolibri Színházban láttam a Piroska és a három kismalac című bábjáték végén a szereplőktől, ám most nem ez jön, hanem a Föl, föl, ti rabjai a földnek.

Természetesen mint a múltammal már több ízben leszámolt, meggyőződéses szocialista azonnal a színpadon termek és leállíttatom a happeninget, majd a hangosítószobába rontok és páros lábbal rúgom ki a technikust a lemezével együtt, s valami újat teszek a helyére, akár az Akácos utat vagy valami rapet, esetleg egyenesen Lenin hangját, mindegy, csak integetni lehessen rá, így mentvén meg pártom becsületét, hogy aztán még ugyanazon órában megfelelő ellenszolgáltatást kérjek az új elnökségtől, természetesen szigorúan informálisan.

Rendes szocialista így tesz. Mert rendben van, hogy az új miniszterelnök-jelöltnek az Internacionálé hangjaira nagy dérrel-dúrral azonnal el kellett volna csörtetnie, ehelyett úgy csinált, mint a többi hatszáz: kényszeredetten végigtátogta az egészet. Ebből bizonyos publicisztikák már le is vonták azt a következtetést, hogy ezek után az új kormányfő már eleve nem tudja kirángatni az országot a válságból, én azonban hálás vagyok e pillanatokért, mert ritkán mutatkozik meg ennyire pregnánsan, hogy min szocializálódott ez az ország évtizedeken át, meg még most is.

Nem azt állítom, hogy minden tömeg reménytelenül buta és mindenre rávehető (pedig ezt), de hogy nincs dal, amit végig ne lehetne vele énekeltetni, az biztos. Ennyiben régi május elsejék és ünnepségek lenyomata volt ez a három perc, ami alatt persze rettentő bátran mindenki úgy tett, mintha elbliccelné az egészet, mindenki nagy műgonddal figyelt arra, hogy ki ne lógjon a többi közül, közben azonban ott legyen arcán, hogy semmi kedve az egészhez, meg nem is így gondolja; ezt tudja ez az ország, de ezt nagyon: úgy tenni, mintha tenne valamit.

Az már részletkérdés, hogy Szanyi képviselő az Internacionálét is meg tudja magyarázni, mondván, hogy Németországtól Franciaországon át Angliáig az összes baloldali párt kongresszusán ezt éneklik, és nincs belőle baj. Ami így is van, azzal a nyilván elhanyagolható, mondhatni nüansznyi különbséggel, hogy nevezett országokban, s úgy általában Nyugat-Európában kicsit más kondíciók között hangzott föl annak idején a Föl, föl, ti rabjai a földnek, mint a középkeleti tömbben. Következésképpen, noha az én korosztályom ifjúi évei közéleti szempontból nézve gyakorlatilag abból álltak, hogy kiröhögtük, elblicceltük, elszabotáltuk az efféle szimbólumokat, mindenféle szankciók nélkül; el tudom képzelni, hogy van, akiket ez mélyrehatóan irritál, s ezt tiszteletben tartom.

Mindettől függetlenül: mondja meg valaki, hogy mi a baj az Internacionáléval.

Hiszen olyan passzusok vannak az egyébként 1871-ben írt műben, amiket igaz, magyar ember csak üdvözölni tud. Orbán Viktor legutóbbi megnyilvánulásait véve lehet, hogy maga az Internacionálé képezi a Fidesz titkos válságkezelő programjának fő fejezeteit: "Pusztuljon ez a rablóbanda / a rabságból elég nekünk. / A lángot szítsuk, rajta, rajta! / A vas meleg, hát ráverünk." Vagy "Az állam sújt, a törvény színlel / Az adó sebzi a szegényt; / Kötelmet a gazdag nem ismer, / A jog szó nem kelt már reményt" - ha még valahogy azt is bele lehetne venni, hogy cigánybűnözés márpedig van, a zsidók pedig menjenek haza, tán még a szélsőjobb is beszállna a nagy nemzeti konszenzusba.

Ha Havas Szófia csak kicsit nagyobb léptékű gondolkodó, akkor fogja az Internacionálét és másnap kihangosítja a Kossuth téren; ez olyan mentális erőt adott volna a helyi proletariátusnak, hogy tán még a 2-es villamost is sikerül elfoglalnia.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa