A szerző közgazdász, egyetemi tanár

Egy időben az idelátogató külföldi újságírók, egyetemista csoportok, piacelemzők az iránt érdeklődtek, hogy a magyaroknak miért is megy másoknál jobban a piacgazdaságra való átmenet. Most azt kell magyaráznunk, hogy miért nagyobb a baj itt, mint máshol. Magunk között pedig szinte minden diskurzus oda fut ki, hogy mikor, kik és hogyan rontották el az egészet. Tudjuk, hogy embertársaink mind nagyobb része egyenesen azt vallja, hogy nem is történt itt rendszerváltozás. Mások ugyan nem vitatják a változás tényét, de annak mérlegét minden évben egyre roszszabbnak ítélik meg. Egyébként visszafogott és komoly személyiségeknél is a radikalizálódás jeleit látom, aminek bizonyára a tehetetlenség, a becsapottság, a mindennapos frusztráltság az oka. Megint megjelennek és még lelkes támogatást is kapnak nyilvánvalóan értelmetlen és káros nemzetmentő javaslatok, mint a még fel sem vett hitelek visszafizetésének megtagadása; csodavárók és a közgazdasági örökmozgó feltalálói nyomdafestéket kapnak. A radikalizálódás ugyanúgy következmény, mint a másik véglet, az országos méretekben még jellemzőbb passzivitásba menekülés: "engem nem érdekel a politika", "csak hagyjanak már békén".

A válság azonban attól válság, azaz több, mint pusztán gyenge üzletmenet vagy ciklikus lassulás, hogy az embert nem hagyják békén, mert a gazdaság súlyos zavarai beleszólnak mindannyiunk életébe. Mindenki megtapasztalja, akár érdekli a politika, akár nem, hogy a politika (no jó, inkább: a politikus) nagyon is érdeklődik utána.

Az érett demokráciákban a közügyek rendszeres és nyilvános megvitatása (lásd: kampány) és kollektív eldöntése (választás, referendum) időről időre kiemeli a passzívakat a magánszférájukból, rászorítva őket a következményekkel járó állásfoglalásra, de egyben be is csatornázza a felajzottak érzelmeit az elfogadott szabályok szerinti ügyintéző eljárásokba. A kevésbé érett demokráciákban viszont túl sokan lehetnek azok, akik a közügyekből magukat okkal vagy ok nélkül kizárják, és másfelől módfelett sokan érzik úgy, hogy gyökeres, azaz radikális társadalmi változás nélkül nem élhetik tovább saját életüket. Mi egy ideje ilyen éretlenebb társadalmat alkotunk. Hogy mióta is, afelől támpontot nyújt Ady, aki a fent idézett formában fejezte ki, amit korának radikálisai - vagy rezignáltjai - nyilván durvábban mondtak ki. Még egy olyan szent eseményről is, mint amit annak a korosztálynak jelentett 1848, szólhatott imígyen később az elkeseredett költő: a pitykéhez kabátot csináltunk, de most a rongyossá szakadt kabáttal itt állunk, megint a pitykével.

Az Olvasó nem lepődik meg: én a mielőbbi választások híve vagyok, és nem a sokak szerint borítékolható eredmény miatt. Hanem azért, mert a túlhevítetteknek reményt nyújt a változás közelsége, a passzív, elbizonytalanodott és tájékozatlan tömeget pedig valamelyest mégis megmozgatja egy (remélhetőleg gyors) kampány. Nem mintha a kampányokat az igazmondás és a logikai tisztaság jellemezné, de a kampányon kívüli időszak sem jobb. Viszont a választások előtt a pártoknak programot kell felmutatniuk, vitázni kell, érvre érvet tenni. Most aligha lesz annyira elfogult és megalkuvó a média, mint a megelőző két ciklusban (tisztelet a kivételeknek), annyira öncenzúrázó a szakma, visszafogott az üzleti élet és közönyös a külföldi sajtó. Szóval: bizonyos teljesítményt kell majd felmutatnia a politikai osztálynak. Lezárulhat az a gyermeteg vetélkedő, hogy "nekem ennyi meg ennyi programom van, bee, neked meg semenynyi, bee. Igenis van, bee, de neked juszt sem mutatom meg...".

Hagyom is a választás melletti érveket, mert mégiscsak lehet, hogy a nagyszámú kiszemelt és felkért gazdasági szakember egyikének vezetésével most mégis működőképes kormány jön létre a hátralevő rövid időre; amivel persze visszatérünk a permanens félkampány időszakába, amely alatt - hivatalosan - válságkezelés zajlik. Megjegyzem, szemben a politikai elit által evidenciaként kezelt tétellel, miszerint a gazdasági válság miatt gazdasági szakember kell a kormányrúdhoz, én éppen a mi gazdasági válságunk természetének ismeretében politikust képzeltem volna el a szűk egy évre szóló feladatra (de rögtön ideszúrom: nincs jelöltem). Ugyanis a gazdasági programot rövid távra diktálják a körülmények: mivel a hazai megtakarítás elégtelen, a nemzetközi tőkepiac bizalmatlan, maradnak a Valutaalap és az EU által elfogadott és felügyelt elvárások.

Persze kell egy erős pénzügyminiszter, aki beszedi az adókat, kézben tartja a kiadásokat, fukar kezekkel méri a tartalékot és kisajtolja a tárcákból az összes lehetséges megtakarítást. Máskülönben leállna a pénzügyi infúzió, a maga kiszámíthatatlan (illetve eléggé kiszámítható) következményeivel. Majd némileg később, egy új kormány a maga erős demokratikus felhatalmazásával kezdeményezheti a hitelkondíciók változtatását, újabb programok indítását. De egyelőre csak a hitelszerződések betartásához szükséges intézkedésekről beszélhetünk. Ezek összessége azonban nem kormányprogram. A megtehető lépések listája a rutinos pénzügyminisztériumi főosztályvezetők számítógépének memóriájában megtalálható. Ami ott nincs meg, és bizonyára egy "technokrata" miniszterelnökben sem rejtőzik, az a jó politikus képessége, hogy a kellemetlenségek szükségességéről meggyőzze a meggyőzhetőket, s nyújtson bizonyos reményt is az intézkedések elszenvedőinek. A jó politikus ezen felül érzi a különbséget a szimplán kellemetlen és az ellehetetlenítő intézkedések között, a morogva elfogadható és az értelmetlenként megélt "reform" között. Ehhez a distinkcióhoz ugyanis nincs nagy érzéke egy apparátusi embernek (és Bokrosnak sem volt).

Mert technikailag ekkora államháztartásban mindig be lehet seperni néhány százmilliárd forintot, csak éppen súlyosan sérülhet a társadalom szövete. Van, akinél a jóléti támogatás elvesztése rossz hír, mások viszont lehetetlen élethelyzetbe sodródnának, amibe sem ők, sem a társadalom szövetéért felelősséget érzők nem nyugodhatnak bele - és akkor nem jön létre új, fenntartható minőség az ország életében.

Igaz: hatékony és nem korrupt központi és helyi államapparátus nélkül roppant nehéz megtenni a minőségi distinkciót. Most bosszulja meg magát az, hogy az elmúlt években, a képzelt pénzbőség idején az univerzális juttatások kultúrája fejlődött ki, visszaszorítva a munkaigényes, gyakran önkényes, de nemcsak olcsóbb, hanem egészében mégiscsak igazságosabb rászorultsági elvet. Most üt vissza az államapparátus oda- és visszaszervezései miatt bekövetkezett teljesítményromlás. Márpedig a juttatások nagyobb szelektivitásához hatékonyabb munkaügyi, jóléti, szegényügyi, kisebbségügyi államapparátus kellene. És bizony annak elfogadtatása, hogy a gazdaságilag aktívak a válságban tovább nem terhelhetők adókkal és elvonásokkal, így az inaktívakra szükségszerűen nagyobb teher nehezedik.

Hogy meddig? Nem egy év a válság kifutása - ezt az emberek zöme már megértette. Így csak a hosszabb időtáv és a nagyobb társadalmi szolidaritás nyújthat reményt az egyénnek, a közösségnek. Ennek a értelmes reménynek a felmutatása és a nehéz időszakban a társadalom összetartása - ez bizony olyan politikusi erény, amelynek most szememben nagyobb a súlya, mint annak, hogy a kormányfő van-e olyan jó államháztartási ismeretekben, mint a főosztályvezetői.

De még a kormányfői minőség is inkább csak másodlagos. A nagy kérdés, hogy mindehhez - ahogy Ady írta - beszerezhetünk-e polgárságot. Megszólíthatók-e az ész hangján a ma még passzívak. Hogy az indulat, legyen bármennyire jogos, enged-e utat a rációnak. Hogy tanult-e valamit az ország a mögöttünk hagyott nyolc évből, a két évtizedből.