- Reggel van, de már nyakig benne van a munkában. Mindig ennyire elfoglalt?

- Nagyon sok a feladatom, tanulmányok, könyvek, előadások. Eredetileg pszichoterapeuta vagyok, de ez a munka határos területekre is átvitt: alkoholizmus, szexualitás, öngyilkosság. Ma is ezekkel foglalkozom, ami luxusnak tűnhet, hiszen most egy jól kiválasztott területen kell elmélyedni. Én viszont tucatnyi témában jutottam el arra a szintre, amiben már alkothattam volna jelentőset. De nem értem el átütő sikert, mert ahhoz az kellett volna, hogy közelítőleg olyan feltételek között dolgozhassak, mint az Nyugaton természetes. Viszont minden terület hasznosan egészítette ki a másikat. Az öngyilkosságok kutatásában például összeér az alkohol, a drog, a pszichoterápia, a szociológia. De ezekkel a területekkel senki nem tudott klasszikus karriert csinálni.

- Vezette a Nemzeti Drogmegelőzési és az Országos Addiktológiai Intézetet. Ez mégiscsak karrier. Bár úgy nyilatkozott, hogy korábban azt hitte, tehet valamit, aztán nem így lett.

- Sokkal többet lehetett volna tenni, ha nincs állandó ellenszél. A Nemzeti Drogstratégia megvalósítását is leállították, az alkoholbetegek ellátását még inkább kudarcosnak érzem. Megszorítások, leépítések idején, a legrosszabb időszakban kerültem az Addiktológiai Intézet élére. Megírtuk a Nemzeti alkoholstratégiát, amiből nem csak a pénz és a politikai akarat hiánya miatt nem lett semmi. A pszichiátria, az alkohol, a drog nem mozgat tömegeket, nagy erőket.

- Pedig tömegeket érint.

- Erős a társadalmi elutasítás, az emberek dühbe gurulnak, ha arról van szó, hogy gyógyítsuk a drogfüggőket. Ha egy kórházban csökkenteni kell az ágyszámot, először mindig az addiktológiát építik le, aztán a pszichiátriát, és csak aztán valami mást.

- Az ilyen nehézségek miatt kezdett kommunikációs kutatásokba?

- A mesterségem, hogy beszélgetéseken keresztül megváltoztassam valaki gondolkodását, érzelmi világát, és ezáltal a viselkedését. Ez a pszichoterápia. Ebben nagy jelentősége van a kommunikációnak és a beleérző megismerésnek, az empátiának. Ezért kezdtem ezeket kutatni. Felfigyeltem arra is, az orvosok mennyire nem tudnak kommunikálni a betegekkel, ami nekik is rossz. Nem hagyják a lelküket megpuhítani. Viszont már oktatják az orvosi egyetemen a kommunikációt, pedig ez még Európában sem általános.

- Az empátia, amiről az elsők között írt itthon, kifejezésként beépült a köznyelvbe. De a mindennapokba mintha kevésbé...

- Empatikusnak lenni idő- és energiaigényes, ma viszont gyorsan kell cselekedni. Ráadásul az empátia alkalmazása önismeretet, önfejlesztést feltételez, de senki nem akar szembenézni a saját patológiájával. És még valami, amire képtelenség rászoktatni a (nem csak politikai) vezetőket: egy kis irónia, egy kis önreflexió. Senkinek nem jutott eszébe az egész válságkommunikációban, hogy elmondja: nem tudjuk teljes egészében áttekinteni a folyamatokat. Ehelyett azt mondják, hogy tudják, mi lesz. Pedig senki sem lát tisztán, ezt Nyugaton ki is mondják. Most jöttem haza Olaszországból, ők is bohóc, teátrális népség, mint mi. Próbáltam figyelni a médiát, úgy láttam, őszintébb a hangnem, kifejezik, hogy csak keresik a problémák nyitját.

- Hogyan őrizhető meg a lelki egészség, hogyan lehetünk empatikusak egy ilyen bizonytalan helyzetben?

- Egy sor tragédiát látok, egyedi történet mind, de segítséget a közösségek tudnak adni. Önsegítő, civil szervezetekben, ahogy például a névtelen alkoholisták mozgalma, ami a leghatékonyabb máig is.

- Saját magunkat rántsuk ki a bajból?

- Senki más nem fog segíteni, a közösségeket kell újraéleszteni, a szomszédságtól a vallási azonosságon keresztül a hobbicsoportokig. Ezek nem hagyják, hogy elromoljon a kedv, hogy eluralkodjon a rettegés. Segít, ha látom, hogy a másik miként értelmezi a történteket, mit csinál. Újra kell szabni az életstílusunkat, és ez nem csak spórolást jelent. Óriási erejük van a személyes kapcsolatoknak. Most egy kommunikációs főiskolán dolgozom kutatóként, ahol éppen ezt a közösségi momentumot akarom válságkommunikációs programoknak kidolgozni.

- Eszerint új dologba fog hetvenévesen.

- Ez az életkor minden aktivitás cezúrája a közszférában, pedig nem kötelező hetvenévesen sem hátralépni. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy kutatóként dolgozhatok, hiszen tele vagyok ötlettel, gondolattal és felelősséggel. Persze igazán sokat munkatársakkal, csapatban lehet tenni. Ki tudja, talán ez is sikerül még.

"Tele vagyok ötlettel, gondolattal és felelősséggel"