"Amatőr" látóként toporgok az AKKU bejáratánál. A többiek mind látássérült barátjaikat kísérik be az akadálymentesített helyre. Lenne lehetőség, hogy megkérdezzük vak társainktól mindazt, amit sosem mertünk. De kevés az érdeklődő. A kerekasztal-beszélgetésen kiscsoportokban ismerkedünk. A mi témánk a szórakozás, a szabadidő. Az alig látó, mérnök-informatikusnak tanuló Dávid arról mesél, a látássérültek között ritka a szombat esti bulicsászár. Persze eljárnak ide-oda, barátokkal sörözni, és - bármily meglepő - gyengén látó barátnőjével, Dórival szeretnek moziba járni. Mivel hiányzik egy érzékszervük, részben a hallás alapján szerzett információk között kell megtalálniuk az örömszerző forrást.

Péter évek óta a vendéglátóiparban dolgozik Judittal. Előadói engedélye dzsesszdobra, énekre, zongorára szól. Tíz-tizenöt éve vak zenésznek lenni előny volt, ma inkább hátrány. Az egyetemisták többször említik a táncot. Dávid nem táncol, mert utálná, ha a többiek kinevetnék.

- Sokat kell inni hozzá - szólal meg Pisti, aki online újságírónak készül. Ebből adódik a kérdés: kiszolgáltatottabbá válnak-e részegen, mint látó kollégáik? Dávid tiltakozik. Sokszor fogalma sem volt, hogy ért haza - teszi hozzá. Beszélünk még a sportról. Szembecsukva kipróbáljuk a vakpingpongot meg a csörgő medicinlabdát, és döbbenten nézzük a Harry Potter első részének hatkötetes, Braille-írásos változatát.

Látók és nem látók búcsúztak az AKKU-tól