A jószerével máris feledésbe merült nemzeti ünnepen, március 15-én a Kossuth térről a rendőrség előállította Hernády Zsoltot és Rosdy Tamást. A Gyorskocsi utcában megmotozták, nem kaptak enni, nem telefonálhattak - a rendőrség túlreagálta az esetet. Kiengedésük után ügyészségi feljelentést tettek az ügyben. Ez eddig érthető. Hiányoltam ellenben, hogy a Népszabadság nem gondolkodtatta el olvasóit Rosdy ürügyén. Ő volt az a "spontán" tüntető, aki "Gyurcsány, takarodj!... Hazaáruló!" üvöltésekkel igyekezett felhívni magára a figyelmet, Sztálin-életrajz könyvet szorongatott a hóna alatt és tojástartót a kezében. Jogász képzettségénél fogva tudnia kellett, hogy feltűnő magatartása igazoltatást, még inkább ennél erőteljesebb rendőri intézkedést von maga után. A Népszava szerint Rosdy annak idején a Magyar Nemzet újságírója volt, majd a Heti Válasz kiadóigazgatója, később a Harrach Péter vezette szociális tárca sajtófőnöke, jelenleg az ORTT Panaszbizottságának tagja. Feltételezhető tehát, hogy nagyon is tudatosan, tervezett módon provokálta a rendőri intézkedést, s számított a nyomában botránnyá feltupírozott történések "hasznával" a sajátjai számára...

Tóth András volt titkosszolgálati államtitkár esetében tisztáznám a lap szerepét. Horn Gyula miniszterelnök kabinetirodájának hajdani vezetőjét, parlamenti képviselőt Pest megyében az MSZP nem indítja legközelebb. A Polgári Közéleti Napilap március 20-án ezt írta: "Lapunk a múlt héten elsőként közölte, hogy a volt titkosszolgálati államtitkárt nem jelölik újra Pest megye hármas választókörzetében." Amennyiben 20-ától visszaszámolunk egy hetet, az 13-a - ugyancsak péntek volt -, s ha ebből levonunk még négy napot, hogy a hét első napjához érjünk, ez február 9-e, hétfő. A Népszabadság viszont már február 6-án portrékkal illusztrált cikkben számolt be - Szocialista "nagybölények" estek el Pest megyében címmel - arról, hogy Gál Zoltánt, Jánosi Györgyöt és Tóth Andrást nem jelölik képviselőnek. A korrekcióval nem kifejezetten a hír hordereje miatt élek, jóllehet az értesülés azért is érdekes, mert Tóth első felháborodásában azonnal kilépett a pártból. Ehelyett inkább azt nyomatékosítanám: a friss információk szerzése és közlése egyfajta éles újságírói versengés az elsőségért - tehát időbeni -, de a pontosságban és a megbízhatóságban is persze.

Látszólag szerényebb jelentőségű, vidéki kis eseménnyel térek át a fő témára. A sajtó szinte egyöntetű meglepetéssel kommentálta az MSZP kongresszusán Gyurcsány Ferenc bejelentését, lemondásának eltökélt szándékát a kormányfői posztról. A miniszterelnök zsúfolt programot bonyolított le. Március 3-án Londonban tárgyalt, 5-én az osztrák kancellárt fogadta Budapesten, közte, 4-én, Szegedre látogatott. Ott egy fórumon jelezte: közeledik az idő, amikor (saját politikai sorsáról) "döntést kell hoznia a hosszabb távú, az ország jövőjét befolyásoló célok érdekében". A fórumot követő vacsorán ismételten felmerült távozásának témája. Erről nyilatkozott a város polgármestere, Botka László a Hírszerzőnek, s a küszöbönálló bejelentéssel egyetértett Ujhelyi István, az MSZP később újraválasztott alelnöke is a Délmagyar.hun. A Népszabadság március 5-én ellenben nem számolt be sajnos a kormányfő szegedi látogatásáról, így a jelentős fordulatot hozó bejelentés előrejelzéséről sem. Ettől eltekintve jól nyomon követhetően tett szerkesztői erőfeszítéseket az elodázhatatlan személyi változtatások "felvezetése" érdekében, még ha némiképp szokatlanul érdesnek tűnt is a "nyitány" hangneme.

A lap Vélemény rovatában március 17-én jelent meg Galló Béla, az Egyenlítő főszerkesztőjének Gábor Péter közgazdászszal együtt jegyzett cikke: Maradjon...? Menjen...? Az olvasók közül bizonyára számosan ütköztek meg azon, hogy a cikk itt és így jelent meg. Az írás ugyanis Gyurcsány Ferenc ellen szokatlanul nyers, kifejezetten durva támadásként jellemezhető. Az olvasó igényli az érvekkel alátámasztott bírálatot, még akkor is, ha az netán a kormányfőt érinti. Igazságérzetét azonban okkal bánthatja, ha a céltáblának állított személyiség tevékenységét értékelő cikk csak és kizárólag kritikát fogalmaz meg, egyoldalú, az eredményeket, s főként a tőlünk függetlenül érvényesülő, elháríthatatlan külső körülményeket egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Erre nem lehet mentség, hogy a szerzők hitük szerint jó ügyet kívántak szolgálni, sőt az sem, hogy (netán "megrendelésre"?) sokkolni óhajtották olvasóikat. A szerzők ráadásul a "nem tud kormányozni" kitétel különböző formákban történő, gyakorta visszatérő ismétlésével a hatékony propaganda immár klaszszikus módszerét alkalmazták: "... szűk öt év alatt sem tanulta ki a kormányzást... a kormányfői pozícióra alkalmatlannak bizonyult... képtelen átlátni és irányítani a mélyebb társadalmi és gazdasági folyamatokat... Előkészítetlen... ötletekkel nem lehet egy országot vezetni... Gyurcsánynak mennie kell, mégpedig mielőbb...! Ő már megbukott... személye tehertétel..."

A cikk élénk vitát gerjesztett, ennek érzékeltetésére elégséges, ha csupán a Népszabadságban megjelent írásokat idézzük. Legelőbb is néhány sort az Olvasói levelek közül (március 21.) Forgó Páléból: "...Ilyen felháborító cikket... régen olvastam... Térjenek észhez, és az olvasókör ízlésének megfelelő írásokat közöljenek. A többit hagyják a jobboldali újságokra." Pogány András, egy másik levélíró viszont ezzel éppen ellenkezőleg vélekedett (Rólunk - március 28.). Böcskei Balázs kutató (Demos Magyarország) a Fórum oldalon igyekezett Gallóéknál árnyaltabban és kiegyensúlyozottabb módon kifejteni a gondolatait (Március 19. - Megvan a hibás! Vagy mégsem?), a kutatónál azután sokkal keményebben ítélt március 20-án a Vélemény keretében Debreczeni József közíró (Gyurcsány és az MSZP): "Hamisan szól az egész, süt belőle a rosszindulat."

Nem közvetlenül a vita keretében, mindazonáltal a távozó kormányfő által előidézett hektikus, találgatásokkal és lázas egyeztetésekkel terhes drámai napokban az elgondolkodtatón elemző cikkek sorával igyekezett kiszolgálni olvasóit a Népszabadság: a Hétvégében (március. 21.) Lengyel László - 24. órában, valamint Tamás Ervin vezércikke - Gesztenye, s Bayer József tanulmánya (március 28. Válaszúton).

Fájóan igaz gondolatokat vetett papírra publicisztikájában Friss Róbert (Kétszer kettő - március 24.): "A nemzetnek nincs igazán mély történelmi tapasztalata az összefogásról - tűnődött el. - Nincs nemzeti élményünk, hogyan működhet nem elnyomó hatalomként, hanem közbizalomból az állam... Két évtizede, hogy függetlenek vagyunk. Két évtizede, hogy nem tudjuk felfogni, mit is jelent ez a maga meztelen valóságában." Majd történelmi magyarázatként (az ugyan nem magyarként Nobel-díjat kapott) Arthur Koestlert idézte: "a magyar... a legmagányosabb ezen a földrészen. Ez a kivételes magányosság talán megmagyarázza létezésének különleges intenzitását... Magyarnak lenni kollektív neurózis."

Koestler magányosságról ír. Ennek szinonimája esetenként a különcség is lehet. Nos, az a szerencsétlenkedés, politikai dilettantizmus, amelynek tanúi lehettünk az új kormányfő kijelölésében és a fejünk felett fenyegetően kavargó válság kezelésében általában, az a demokrácia értelmezése tekintetében kétséget kizáróan igazolja különcségünket, lesújtóan és megalázóan minősíti egyediségünket: a Harmadik Köztársaság hitelét veszített politikai elitje manapság valójában a demokrácia tragikomikus paródiáját mutatja be.

"Ez már annyira siralmas (Tóth Levente vezércikkének szavait kölcsönözve - március 28. - Nincs másik), hogy csak röhögni lehet rajta."