Sikerült, de őszintén szólva, nem volt túlságosan egyszerű.

Ismeritek azt az érzést, hogy a megoldás ott hever valahol az orrotok előtt, de mégsem látjátok meg, mert a sok apró részlet eltakarja a lényeget. Ezért aztán igyekeztem szétválogatni a híreket fontosakra és kevésbé fontosakra. Eleinte könnyű dolgom volt: repültek a kukába a miniszterelnök-jelöltekkel kapcsolatos találgatások. Elég hosszú volt a névsor, de a legalkalmasabbat mégse sikerült a médiának kiszúrnia.

Fekete Pákó nevét ugyanis nem láttam sehol. Pedig az ő jelölésével hihetetlenül trendik lehetnénk nemzetközi viszonylatban, ráadásul megfelel számos, előre rögzített feltételnek is. Ilyen kritériumok például: ne legyen pártpolitikus, ne legyen bankár, és ne legyen ki az összes kereke, hogy el is vállalja a dolgot. Ráadásul már van tapasztalata a valóságshow-k terén is, így gyakorlott szereplőnek számítana e sajátosan magyar túlélőshow-ban, ahol nem a szereplőkre (ők ugyanis mindent túlélnek), hanem a nagyérdeműre hárulnak a túlélés megpróbáltatásai.

Félretettem azokat a híreket is, amelyek a bankokba, autógyárakba pumpált dollár- és eurómilliárdokról szólnak. Ezek ugyanis csak a válság elnyújtásában, a megoldás elodázásában játszanak szerepet. Szerintem a világ nagy tévedésben van, amikor azt gondolja, hogy a válság abnormális állapot, és mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a dolgok visszakerüljenek a normális kerékvágásba. A valóság ennek az ellenkezője: a világ épp a válság által igyekszik normalizálódni. Amit eddig gazdasági fellendülésnek hittünk, arról kiderült, hogy csak üres buborék, amelyet bankok fedezetlen hitelei fújtak óriásira.

Fedezetlen hitelekből vásároltunk ingatlanokat, autókat, fogyasztási cikkeket, de a buborék egy nap kipukkadt, s kiderült, a fejlett világ sokkal többet költött annál, mint amennyit megengedhetett volna. Hiú ábránd tehát abban hinni, hogy a bajok elmúlnak egyszer, visszatér a fogyasztók vásárlási kedve (figyelj, Lajos: olyan kedvem volna ma venni egy tűzpiros Ferrarit!), és folytatódik minden ugyanúgy, mintha mi sem történt volna. Amíg erre rá nem jönnek a nagyokosok, addig válságmenedzselés címén csak lapátolják a milliárdokat a recesszió feneketlen kútjába.

Már-már feladtam, hogy megtalálom a hírek között, amit keresek, amikor a világháló egy eldugott zugában a szemembe ötlött a következő információ: "Japánban a fémpiac becslések szerint a felére zsugorodott, ezért az ország legnagyobb fémkábelgyára igazán ťjapánosŤ megoldást talált arra, hogy életben tartsa magát. Egy új, kihasználatlan gyárrészlegében fejes salátát kezdett termeszteni, amit helyi kereskedőknek, áruházaknak ad el."

Átleng ugyan az egészen egyfajta japános bumfordiság (kábelgyárban ugyebár nem salátát, hanem spárgát volna stílusos termeszteni), de a lényeg a lényeg, odaát megint rájöttek valami fontosra: ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Azt kell erőltetni, amihez megvannak a helyi adottságok, s aminek van piaca.

Kiröhögtük a komcsikat, mert a vas és acél országát akarták csinálni hazánkból. Aztán csináltunk belőle alvázak és felnik országát. Úgy lettünk Európa közepén autógyártó nagyhatalom, hogy a kétkezi munkánkon kívül ehhez semmi feltétel nem állt rendelkezésünkre. Ez utóbbiról is kiderült, hogy idegen tőlünk az ázsiai munkakultúra, úgyhogy a leghelyesebb azt mondani: feltétel nélküli autógyártó nagyhatalom vagyunk, miközben a korábban hungarikumnak számító termékeket egyre inkább külföldről hozzuk be. Jól van ez így, emberek?

A válság ürügyén talán nem ártana újragombolni a mellényünket, hátha mi is megtalálnánk a magunk salátáját. Ja, persze, tudom: most mindenki az új miniszterelnök személyével van elfoglalva. Legalább annyit tegyetek meg, hogy vegyétek be a kritériumok közé: szeresse a salátát!