- Senki nem akar visszamenni vidékre - mondja a 27 éves Kelemen Olivér, aki 60 éves anyjával lakik egy szállón, Budapest külvárosában. Ez nem klasszikus hajléktalanszálló: azok lakhatnak itt csekély térítés ellenében, akik vidékről jöttek állást keresni. A szállóval megpróbálják megelőzni, hogy az akár hónapokig tartó keresés közben ne csússzanak a hajléktalanságba. Decemberben nyitottak, alig két hónap alatt megtelt a 150 férőhely.

Kelemenék Pécsről jöttek, az anya nyugdíjas, Olivér szakácsnak tanult, de az építőiparban dolgozott. - Eleinte jól kerestem, télen is volt munka - mondja.

Napi 10-12 óra nehéz fizikai munkát végzett. Hét évig volt segédmunkás, aztán jöttek Budapestre. Nem a válság hozta őket a fővárosba. Családi okokból kényszerültek eljönni, az apával való konfliktusok miatt. Olivér abban bízott, Budapesten könnyebb lesz állást és albérletet találniuk. Eleinte sikerült is, egy ismerőse révén eladó lett egy élelmiszerboltban. De megbetegedett, orvoshoz pedig - állandó lakcím híján - nem mehetett. (Főbérlőjük nem volt hajlandó bejelenteni őket.) A máltai szeretetszolgálatnál enélkül is ellátták, de a munkahelyén az ő igazolásukat nem fogadták el, s igazolatlan hiányzás miatt elbocsátották. Az albérletet nem tudták tovább fizetni, utcára kerültek. Másfél hónapig tárolóhelyiségben, lépcsőházakban aludtak. Decemberben költöztek be a szállóra.

- Hajléktalanszállóra nem mennék semmiképp sem, akkor inkább az utca, de ez a hely más - magyarázza Olivér. A munkához jutást kilátástalannak tartja, de azt mondja, hogy semmiképp nem akar visszamenni Pécsre. - Ha itt nem találok munkát, akkor egy kisebb helyen sem sikerülne - állítja. Olivér szerint nem minden vidékről feljött munkanélküli van reménytelen helyzetben. - Sokat számít, hogy van-e ismerőse Pesten. Ha nincs akkor előbb-utóbb hajléktalan lesz vagy visszamegy. De ha van, találhat munkát - összegzi a tapasztalatait. A szállón szociális munkások segítenek az álláskeresésben, akik Olivér szerint rendesek, ha "nem verik át őket". Van vendég, aki azt mondja, hogy dolgozni megy, aztán egész nap csavarog, és este részegen jön vissza. De a többség nem ilyen, Olivérhez hasonlóan kitartóan keresnek.

- Majdnem mindennap megyek állásinterjúra, de mindenhol a 2-3 év tapasztalatot hiányolják - meséli. Nehezíti a helyzetet, hogy egyre többen vannak munka nélkül, s pályáznak egy-egy helyre. A szállón egy évig maradhatnak, ezt - indokolt esetben - további fél évvel meghosszabbítják, ennyi idő alatt kell állást és albérletet találniuk.

A 35 éves Virág Edit Kiskunfélegyházáról érkezett. Dolgozott pultosként és cipőgyárban, szalag mellett. Aztán pánikbeteg lett, azt mondja, hogy két évig az utcára sem tudott kimenni. Elvesztette önkormányzati lakását, végül egy egyesület segítségével bekerült a budapesti Nyírő Gyula Kórházba, ahol kilenc hét alatt meggyógyult.

- Talán emiatt is kötődöm Budapesthez - mondja. Kiskunfélegyházán időközben drasztikusan csökkent a munkahelyek száma, Edit nem tudott újra elhelyezkedni. - Az is komoly akadály, hogy csak 8 általánost végeztem, szégyellem is - teszi hozzá. Szerinte a megjelenése sem könnyíti meg a helyzetét. - Minden állásinterjún azon aggódom, hogy mit szólnak a külsőmhöz, kövérnek tartanak vagy észreveszik rajtam, hogy félig cigány vagyok - mondja. Olivérhez hasonlóan ő is abban bízik, hogy Pesten nagyobb szerencsével jár, főleg, hogy egyszer már sikerült telefonos közvélemény-kutatóként elhelyezkednie. Aztán kifogyott a munka a cég alól, Edit egy ideig egy barátnőjénél lakott, alkalmi munkákból élt, még a "teszkózást" is kipróbálta.

- Felajánlottuk az embereknek, hogy visszatoljuk a bevásárlókocsijukat a parkolóból a százasért, ami benne van. Így akár 1200 forint is összejött egy délután alatt - meséli. Aztán beköltözött a szállóra. Alkalmi munkái most is akadnak, de ahhoz, hogy albérletbe költözhessen, állandó munkahely kellene. Edit telefonos állást szeretne, mert "ott nem számít a megjelenés". Azt mondja, hogy még így, munka nélkül is jobb neki Budapesten, a szállóban, mint az otthoniaknak. - A húgom nem akart itt maradni, őt nagyon bántotta, hogy ez egy hajléktalanszálló, de én azt mondom, hogy inkább itt, mint otthon, a szegénységben.

Edit szerint néhány ismerőse annyira kétségbeesett a szülővárosában, hogy utolsó forintjaikból nyelvtudás nélkül kimentek Londonba, aztán "majdhogy éhen nem halva" jöttek vissza. Azt mondja, ő biztosan nem megy vissza.

- Sorozatban tapasztaljuk, hogy már napokkal egy-egy vidéki létszámleépítés után kopogtatnak a hajléktalanellátásban a fővárosba érkező álláskeresők - mondja Győri Péter, a Budapesti Módszertani Szociális Központ szakmai igazgatója. Szerinte a legtöbbjüknek fogalma sincs arról, hogy milyen egy hajléktalanszálló, hogy mit jelent bekerülni egy ilyen helyre. Ezért igyekeznek másfajta szállást biztosítani nekik. Győri Péter megérti a Budapestre érkezőket, szerinte még mindig több esélyük van itt elhelyezkedni, mint vidéken. - Tegnap járt nálunk egy asszony Békés megyéből, eddig napszámban dolgozott, a munkája egyik napról a másikra megszűnt. Semmilyen munkát nem talált, feljött Pestre, és a hajléktalanszállón kopogtatott. Pedig nem hajléktalan: Békésben házrésze van. Igaza van: előbb-utóbb, ha csak egy takarítói állást is, de találunk neki valamit. Az igazgató szerint szűkül a kör, de a fővárosban még mindig vannak lehetőségek a képzetleneknek.

- A nagy kérdés az, hogy meddig bírja ezt a nyomást az ellátórendszer - mondja. Hozzáteszi: nem gondolták volna, hogy az álláskeresőknek decemberben megnyitott szállás alig két hónap alatt majdnem megtelik. Ezért átnézik a hosszú ideje az ellátórendszerben élőket, és akit lehet, azt egy féléves felkészítés után megpróbálják támogatott lakhatással albérletbe költöztetni. - Így is előfordulhat, hogy az év második felére már nem tudunk helyet adni a hozzánk fordulóknak - teszi hozzá. Virág Edit nem fél attól, hogy a szállón tölthető idő leteltével hajléktalan lesz. - Nem létezik, hogy másfél év alatt ne tudjak talpra állni. Egyszer már meggyógyultam, az is csoda volt - mondja.

Álláskeresők átmeneti szállása