Egyedül maradtam. Reggel fölkelek, elviszem a két gyereket iskolába, aztán bejövök a belvárosba, bemegyek a munkahelyemre, ott a kollégáim elmondják, hogy aznap ki és mit írt rólam, segítek nekik néhány dologban, egyfolytában azon pörög az eszem, hogy kit kell beperelnem, hogyan védjem az igazságom, összesúgnak a hátam mögött, korábban egyfolytában csörgött a telefonom, most már nem, aztán hazamegyek, ott a két gyerek, jó, hogy ott vannak, de őket sem tudom megvédeni, valójában nem történik semmi sem, holott annyi minden történik, de mintha minden rajtam kívül állna, holott velem történik, engem sodor valami. Megfagyott körülöttem a levegő.

Felfüggesztették állásából az esélyegyenlőségi főosztályvezetőt

Jogászként kerültem a minisztériumba. Ezután írtak ki pályázatot az esélyegyenlőségi főosztály vezetésére, pályáztam, nyertem. Az integráció előmozdítását tartottam a legfontosabb feladatomnak. Az előző ciklusban Mohácsi Vica kezdte el ezt az egészet, Magyar Bálint alatt, és én ezért mind a mai napig nagyon becsülöm őt. Fejjel ment a falnak, keresztülvert annyi mindent, amennyit más rajta kívül nem tudott volna, igaz, néhány dolgot talán rosszul valósított meg, de hát a semmiből indult, ez természetes, és volt képessége korrigálni a saját hibáit is, elképesztő munkát végzett. Én is mindig a szegregáció ellen küzdöttem, volt egy per, ahol ügyvédként az addigi legmagasabb kártérítést tudtam kifizettetni egy biztonsági őrnek, akit csak azért nem alkalmaztak, mert cigány. Ötszázezer forintot kapott, holott addig csak úgy száz-százötvenezret fizettek ilyen ügyekben, már ha. Az precedensdöntés volt, nagyon büszke vagyok rá azóta is.

Sokáig úgy tűnt, minden rendben van. Tavaly, év elején aztán a Népszabadságban megjelent egy kutatás, amely azt állította, hogy az integráció folyamata a gyakorlatban sokszor megakad, ami igaz is, hiszen iszonyatos falakat kell ledönteni, de ezt a tanulmányt sokan arra használták föl, hogy magát a deszegregációs folyamatot támadják vele. A miniszterelnök azonban akkor kemény volt, egy konferencián a Parlamentben kiállt, és azt mondta, hogy az integrációnak nincs alternatívája. Létrejött az oktatási kerekasztal, olyan elképzelésekkel és előrevivő gondolatokkal, amelyek az ügyet szolgálták. Jó irányba haladtak a dolgok. Ráadásul elkészült az a fölmérés is, ami igazolta a korábbi várakozásainkat, s kimutatta, hogy az integráció segít a hátrányos helyzetű gyerekeknek a tanulásban, miközben a jól tanulókat sem húzza le. A gondok akkor kezdődtek, amikor sok önkormányzat rájött arra, hogy irgalmatlan nagyságrendű pályázati pénzektől eshetnek el, ha nem készítenek esélyegyenlőségi tervet. Az esélyegyenlőségi tervek csak szakértői ellenjegyzéssel fogadhatók el, és ezeket a szakértőket mi képeztük ki, rendkívül éles szemmel, hozzáértően jártak, járnak el, és kizárólag az integráció szempontjainak figyelembevételével.

Nagyon sokan kerestek. Polgármesterek, jegyzők, képviselők, telefonon, e-mailben, de szigorúak voltunk, és akkor még mögöttünk állt a kormány is, az esélyegyenlőségi tervre igenis szükség van, mert anélkül még városrehabilitációs pályázatot sem nyújthatnak be. Csakhogy aztán rájöttek, hogy jó, megcsinálhatják ők az esélyegyenlőségi tervüket, de mi lesz akkor, ha nem hajtják végre, mert akkor a pályázati pénzt is vissza kell fizetniük. Na most, a polgármesteri ciklusának utolsó másfél-két évében vajon melyik polgármester meri fölvállalni, hogy iszonyatos helyi botránnyal bezárasson egy cigányiskolát az uniós pénzért cserébe? Egyszer csak érezni kezdtem, hogy erősödik rajtam a nyomás, itt tegyünk kivételt meg ott tegyünk, és ez az egész rendszer egyre több embert kezdett nagyon súlyosan zavarni. Azt sem tartottam véletlennek, hogy egyre többször elhangzott - elsősorban épp a szocialisták részéről -, hogy az integrációs folyamattal gond van, éreztem, hogy baj lesz.

Egyre feszültebb lettem. Nem tudtam, honnan jön a támadás, de az ember mindig megérzi, hogy valahonnan valami jönni fog. És akkor kipattant, hogy én pénzt kértem volna vissza a Mentor program kapcsán egy kolléganőmnek. 200 ezer forintot. A följelentőlevélben tengernyi mocsokság volt. Amikor erről tudomást szereztem, azonnal vizsgálatot kértem magam ellen. Ez két nap alatt lezárult azzal, hogy amit a levélben írtak, az nem igaz. Két nap alatt! Mégis, a minisztérium vezetése hetekig húzta az ügyet, megtiltották, hogy nyilatkozzak, és ezzel lehetőséget teremtettek arra, hogy a sajtó nekem essen. Célkeresztbe kerültem, annyi mocsokságot, mint rólam, még emberről le nem írtak. Mondják, hogy ha egy vezető nő, akkor úgy lehet tönkretenni, hogy lekurvázzák. Hát engem lekurváztak, és súlyos százmilliók kisíbolásával vádoltak, azzal, hogy a saját cigánytársaimat lopom meg. Én, pont én!

Abszurd vád, hogy pénzt loptam volna ki a minisztériumból. Nem is tehettem volna meg. Fölöttem még volt vagy két ellenőrző szint, a saját szabad keretem évi 20 millió forint volt, s ennek is minden fillérjével el tudok számolni. A programpénzeket nem én osztom, hanem az államkincstár, és nagyon szigorú szűrőrendszeren keresztül. Teljesen lehetetlen, hogy az én aláírásommal pénz mehetett volna ki innen, minden vizsgálatot vállalok. Az megszokott, hogy a kollégáim, a szaktanácsadók a saját cégeiken keresztül veszik föl a honoráriumukat, a fizetésüket, ez minden tárcánál így megy sajnos. De minden egyes tanulmány és háttéranyag mögött valós teljesítmény áll. Mondják, hogy ez egy baráti kör. Hát persze, hogy az, mi más lenne? A legközvetlenebb munkatársaim a baráti köröm is lett egyben, hiszen olyan nagyon kevesen vagyunk, akik az integráció hívei lennénk, és olyan nagyon kevesen, akik értünk is ehhez valamelyest. És micsoda céghálóról írnak! Könyörgöm, a sajtóban megjelent cégek feléről életemben nem hallottam!

Nem tudom, hogy valójában mi folyik körülöttem. Azt sem tudom, mi lesz a vége. Gyűjtöm az anyagokat, beperelem, akit be kell perelnem. A munkámból felfüggesztettek, nyilvánvaló, hogy oda nem mehetek vissza, ügyvéd lennék, de büntetőeljárás alatt állok, nem folytathatok praxist, mit csináljak? Tönkretettek. Cigány vagyok, lekurvázott nő, aki állítólag százmilliókat síbolt, és senki egyetlen pillanatig nem állt ki mellettem. Már nem csörög annyit a telefonom. Magamra maradtam, reggel fölkelek, elviszem a két gyereket iskolába, aztán bejövök a belvárosba, bemegyek a munkahelyemre, ott a kollégáim elmondják, hogy aznap ki és mit írt rólam, segítek nekik néhány dologban, aztán elmegyek, most már megüzenték azt is, hogy a lábamat se tegyem be többé, munkát nem végezhetek, nem történik semmi, miközben minden kavarog, mintha valami irgalmatlan, hideg szél sisteregne felém, mondom, megfagyott körülöttem a levegő.