A helyzet azóta sem változott. Illetve, dehogynem. Az MSZP-ben mindennapossá vált a kettős beszéd, rendre születtek a Gyurcsánnyal szembeni forgatókönyvek, a vele való viták szakítópróbáinál ugyanakkor kollégái rendre meghunyászkodtak, a szocialisták egyik platformja sem érezte magát olyan erősnek (a másik ellenében sem), hogy a miniszterelnök-váltás komolyan szóba kerüljön.

A mára kialakult viszonyok megértéséhez tudni kell, hogy bár Gyurcsány Ferenc sokak számára Messiásként érkezett, de a pártelit jókora része már akkor hívatlan vendégként kezelte. Erejét annak köszönhette, aminek "idegenségét" - máshogy öltözködött, más nyelven beszélt, mint a többiek, s frissessége a híveket, az úgynevezett bázist ragadta igazán magával. Elődje, Medgyessy Péter hiába volt szintén kívülálló a maga úriemberes tempójával, reflexei, jelölésének előre megkoreografált procedúrája nem borított fel örökölt tradíciókat, belső erőviszonyokat. A traumát egy, a miniszterelnök-buktatásba éppen belefáradt, kialvatlan szervezetben a Gyurcsány-jelenség okozta, de a gyors siker mindent elsöpört - a traumát is. A fiatal politikus azt hozta ugyanis az MSZP számára, amire megalakulása óta mindenki vágyott: az utódpárti stigma miatti kompenzálástól és az önbizalomhiánytól való megszabadulást.

A 2006-ig tartó hegymenetben az új kormányfő folyamatosan erősödött, szinte valamennyi ütközetből győztesként került ki. Az ismerethiányból, a rutintalanságból és a féktelen sikeréhségből származó hibákat eltakarta a víziók nagyszerűsége. Az azonban nehezen hihető, hogy a választási diadal éjszakáján egyedül Gyurcsány volt tisztában azzal, hogy vége a mézesheteknek. Vagy hogy 2006-ra ő egyedül teremtett magának gazdasági szükségállapotot, hogy a kiigazítással végképp elveszítse annak lehetőségét, hogy baloldali mezbe öltöztesse modernizációs programját. A Bokros Lajos által nemrégiben megénekelt "kritikus tömegű" reformelképzeléssel (ha nem is annyi konkrétummal) az Útközben című 2005-ös esszében Gyurcsány Ferenc állt elő. Aki elszunnyadt volna a társadalmi mentalitás változását célzó utópián, nem sokkal később fölébresztette a realitás: az őszödi frakcióülés egyszerre lett a hazugság és az őszinteség napja. A párton belüli riadalom arról szólt, hogy egy össznépi közmegegyezést készül fölrúgni a kényszer és a miniszterelnök. Ebben a vetületben már csak kíváncsi kérdés, hogy miként, kik által került ki a kazetta? Nincs pontos válasz, csak sok mendemonda.

Az MSZP-frakció komolyabb ellentartásával ekkor kellett Gyurcsánynak először találkoznia, ráadásul a nyilvánosságra került beszéd kicsapta azt a biztosítékot is, amelyet a Fidesz addig hiába próbált zárlatossá tenni. A nagy "műgonddal" összeállított kabinet, amelybe belekerült szinte valamennyi szoci nagyágyú, de a pénzek fölött kreált bizottságok, kívülről hozott emberei rendelkeztek, lassacskán működésképtelenné vált. A merész, de jobbára csak átabotában kimunkált tervek kis eredményeket, s egyre fájóbb kudarcokat hoztak, az elszánt miniszterelnök úgy próbálta tágítani mozgásterét, hogy közben egyre magányosabbá vált: a Fidesz által folyamatosan tűz alatt tartva találkozhatott az egyre nagyobb társadalmi ellenszenvvel (Gyurcsány, takarodj!), valamint a belső elégedetlenséggel (ne tovább!), amely párosult a koalíciós társ türelmetlenségével (kevés, ami történt).

Az Alkotmánybíróság asszisztálásával kiírt népszavazást követően "bársonyossá" tett reformokkal egyesek azt hitték: a kisebbségi kormány végre alkalmat nyújt arra, hogy a szocialisták megindulhassanak a maguk tervezte úton. Ilyen út azonban egyrészt nem létezett, másrészt óhajok, lobbik szintjén több is volt belőle, ezért Gyurcsánynak egyszerre kellett ügyelnie a frakcióbeli egyensúlyra és a parlamenti matematikára - a folytonos kalkuláció "se hús, se hal" állapota egyre nyilvánvalóbbá vált. Magánya tehát csak fokozódott, hiszen hátat fordítottak neki értelmiségi elvbarátai, mert visszafordult a reformoktól, a baloldali politikát hiányolók, mert neoliberális, a liberálisok, mert az MSZP-frakció foglya, s akkor még ott volt a Fidesz, amely csak egy-egy lélegzetvételig szüneteltette támadását. "A struktúra áldozata. Tudta a mi-t, de nem tudta a hogyan-t" - valahogy így hangzik a belátóbb kritika, ugyanakkor azonban a közvélemény számára a rögtönzés, a kapkodás, a nekifutásból való helyben járás vált a kormányzás jellemzőjévé. A nagy ívű beszédek, a kommunikációs stratégák kora lejárt.

A politikai beszorítottságon egyetlen rés mutatkozott - a "mi lesz utánunk?" rémképe. Fakadhatnak ebből túlzó érzelmek, de egyre több jelenség teszi jogossá a félelmet. Erre azonban nem

lehet egy egész politikát építeni, már csak azért sem, mert a helyzet kialakulásáért sokan a következetlen és követhetetlen kormányzati gazdaságpolitikát is felelőssé teszik.

A radikalizmus térhódítása miatti ijedelem egyébként legalább annyira nyit ösvényt rendpárti megoldások felé, mint szül mozgalmat a demokrácia védelmére. Orbán Viktor fenyegetése pedig - legalábbis néhány MSZP-s tisztségviselő azzal áltatja magát - csupán néhány szocialista politikusnak, baloldali érzelmű nagyvállalkozónak szól. Pedig a "számonkérés" politikai értelemben csak mint mechanizmus működőképes, ráadásul sok-sok helyi elszámolnivaló vagy akár bosszúszomj gyűlik össze egy 2002 óta ellenzékben lévő pártban - ráadásul ez (legalábbis egy ideig) segítheti az új hatalom korábbi ígéreteitől függetlenné váló "fészekrakását".

Több elemző állítja, hogy maga a válság adott utolsó esélyt a Gyurcsány-kormány számára pozíciója megerősítésére. Ez azonban csak akkor lett volna igaz, ha a pártelnök az elmúlt években képes lett volna legalább valamelyest elképzeléseihez igazítani a szocialista pártot, s már a begyűrűző válság kezdetekor teljes határozottsággal mindenki tudtára adni: a krízis nem erős széllel, hanem tornádóval fog járni. Ezt elmulasztotta, s szinte napról napra dolgozta-dolgoztatta át az amúgy is agyonmódosított forgatókönyveket. Úgy járt velük, mint már annyiszor: a belső körök pillanatnyi megnyugvását újra és újra elsöpörte a külső szakértői kórus - és immáron a világvisszhang. És persze leginkább a realitás, amit nem győzött "lekövetni", hogy azután szembetalálkozzon az ismét idegessé és háborgóvá váló szocialista ellenzékével.

Lehetséges-e, hogy a leharcolt, népszerűtlenségével minduntalan szembesülő MSZP a kongresszust követően "minden mindegy" alapon nekivágjon a magyar esőerdőnek, átláthatóbbá téve azt? Nemigen. Lehetséges-e, hogy a szocialisták fölsorakozzanak egy Gyurcsány-Reformszövetség mixtúra mögé? Talán igen, de a turmixszal egyik fél sem barátkozna igazán össze. Lehetséges-e, hogy a pártelnök-miniszterelnököt komoly bírálat éri, és egy jelentős létszámú csoport programja egyszerre védené a szociális biztonságot és hirdetné a gazdaságélénkítést, mondván, az eddigi reformok mindig a gazdagoknak kedveztek? Erősödnek ezek a hangok. Lehetséges-e, hogy létezik egy, a krízissel számoló, egyben reális perspektívát kínáló alternatíva, amely választás elé állítja a kongresszust? Aligha. Elképzelhető-e, hogy a platformok, álláspontok "sokszínűségéből" valamiféle mindenki által elfogadható "arany középutat" gyúr össze a pártelnökségben megerősített, az eddigieknél azonban valószínűleg jóval több ellenszavazatot kapó kormányfő? A kérdésre egyedül Gyurcsány adhat választ.

Mert az MSZP előtt újabb határidő lebeg: a nyári EP-választás. Addig még lehet kicsit gondolkodni, tépelődni, baloldalt félteni, hiszen a pártelnök-miniszterelnök korábban ennek eredményétől tette függővé a konzekvenciák levonását. Azt ugyanis a legelégedetlenebb szocialisták sem szeretnék, ha a Fidesz számára kaparnák ki a gesztenyét.

De van-e még gesztenye?