A Medián legutóbbi felmérése szerint például a megkérdezettek 91 százaléka gondolja úgy, hogy rossz irányba mennek a dolgok az országban. Még az átkozott emlékű, de az idők távlatából mostanság egyre elviselhetőbbnek tűnő Bokros-csomag idején is csak 80 százalék volt a pesszimisták aránya. Később kiderült persze, hogy a közvélemény akkoriban rosszul ítélte meg a helyzetet.

Mint utóbb bebizonyosodott, a Bokros-csomag egy jelentős gazdasági fellendülés alapjait rakta le, és a későbbi kormányoknak hallatlan erőfeszítésébe került, hogy a kedvező trendet az ellenkezőjére fordítsák, s eljussunk arra a mélypontra, ahol most tartunk. (Elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon!)

Ebből következik, egy dolog, hogy mit gondol a helyzetről a közvélemény, s más dolog, hogy mi a valóság, de sajnos ebből nem jön automatikusan, hogy most momentán ne a pesszimistáknak legyen igazuk. A közvélemény valószínűleg nagyon jól látja, hogy nem látja a fényt az alagút végén.

A Medián mostani felmérése egyébként nem igazolja azt az általánosan elterjedt nézetet sem, hogy a magyar alapvetően pesszimista nép volna. Hiszen még mindig akad 6 százaléknyi honfitársunk, akik szerint jó irányba mennek a dolgok. Ez azt jelenti, hogy némelyek még a nyilvánvalóan reménytelen helyzetekben is képesek kapaszkodókat találni. (Most érdemes sírhelyet venni! Nem lehet nagy a baj addig, amíg megéri bankot rabolni! Az nevet, aki utoljára nevet, és mi most nevettünk utoljára! Stb.)

Megkockáztatnám: legutóbb akkor volt ennyire egységes a magyar, amikor Árpád apánkat a vezérek pajzsra emelték. A különbség most talán csak anynyi: az egység abban nyilvánul meg, hogy most már az is menekül Apánk alól, aki eddig megpróbálta tartani, ő pedig jelenleg éppen arra tesz kisérletet, hogy tud-e a levegőben járni. Az említett felmérés szerint már csak 18 százalék gondolja úgy, hogy tud.

A megkérdezettek 48 százaléka előre hozott választásokat szeretne, 20 százalék pedig egy átmeneti szakértői kormány felállításában látná a kiutat.

Nézzük először az utóbbit! Az elmúlt években többször felmerült már ez az ötlet, de nem sikerült megnyugtatóan tisztázni, hogy mit is értsünk átmeneti szakértői kormány alatt. Én egy dologban vagyok csak biztos: a kifejezés úgy értendő helyesen, hogy nem a kormány átmeneti, hanem a szakértő. Valakit addig tekintünk ugyanis általános értelemben szakértőnek, amíg osztja a nézeteinket, s ha már nem, akkor már nem szakértő, hanem az ellenség zsoldjába szegődött népnyúzó sarlatán. Ennélfogva a magyar közéletben olyasmi, hogy szakértői kormány, elképzelhetetlen jelenség, hiszen aki az egyik oldal szemében szakértőnek számít, az a másik oldal számára mindig is Bokros Lajos lesz.

Az új választásokat akaró 48 százalék jól érzékeli, hogy a jelenlegi kormány nem találja a kiutat a válságból. Nem mondhatnánk, hogy henye, éppen ellenkezőleg, túlmozgásosnak tűnik. Csakhogy a sajátos, harmadikutas, tipikusan magyaros fejlődési pályát választotta, ami rendkívül hasonlatos a csárdáshoz: két lépés jobbra, két lépés balra, egy helyben forgás, heves bokacsapkodás kurjongatás közben.

Izzadságos mozgáskombináció ugyan, de sehová se vezet. Nem csoda, ha a közönség szívesen lecserélné a tánckart, hiszen ráadásul köztudott, hogy a színpad mögött türelmetlenül várakozik a következő fellépní kívánó együttes. Igaz, azt nem hajlandók elárulni, hogy mit adnak majd elő, de szentül ígérik, hogy talpuk alatt porzani fog a deszka. Ez nem ad túl sok fogódzkodót a következő előadást illetően, ráadásul a műsorváltoztatás jogát is fenntartják.

Felmerül bennem a gyanú, hogy a 48 százalék egy része nem is elsősorban új kormányra vágyik, hanem egy új, jó kövér választási kampányra. Mert ha mélyen és őszintén magunka nézünk, könnyű belátnunk, hogy az elmúlt húsz év kevés jót hozott számunkra, több csalódást, mint örömet okozott. Vigasztalan szürkeségét talán csak a választási kampányok színesítették, négyévente. Még akkor is így igaz, ha a szívünk mélyén mindig nagyon jól tudtuk, hogy a kampányokban elhangzó ígéreteknek a töredékét sem fogják beváltani a győztesek. Sőt, most már azt is tudjuk: annál roszszabb nekünk, ha beváltják!

A kampány nem más, mint remény a reménytelenségben. És ez az, amire most talán a leginkább szomjazunk.