- "Egyenesítsétek ki gerinceteket! Merjetek! Állítsuk meg a válságot!" - 1988. március 15-én szónokolt a Kossuth-szobornál, de ma már nem szívesen ünnepel. Mit jelentett önnek a nemzeti ünnep akkor, és mit ma?

- 1988. március 15-én volt az első igazi politikai tüntetés Magyarországon 1956 óta. Többpártrendszert, új alkotmányt, a pártállam távozását követeltük. Ahogy mondtam akkor: az önmagukat kinevező kormányzatok ideje lejárt. Igaz, ezt mondták 1848-ban is. Ami érdekes:
a megdöbbentő folytonosság 1848 és 2009 között.

- Nem teljesültek a követelések?

- Gondoljunk bele, miért bukott meg az 1848-49-i forradalom? Egyrészt, mert a forradalmat vezető szabadelvű középnemesség nem volt hajlandó jogokat adni a nemzeti kisebbségeknek, amelyek föllázadtak a Kossuth-kormányzat ellen, a forradalomból percek alatt magyar-román háború lett Erdélyben. Másrészt azért, mert a forradalmi országgyűlés nem volt hajlandó végrehajtani a földreformot. Kimondta a jobbágyfölszabadítást, de nem tett mellé földet. Végül az ellenforradalom, a Bach-rendszer csinálta meg a jobbágyfölszabadítást.

- Milyen jelentősége van ennek ma?

- Ma Magyarországon megint kezelhetetlen, iszonyatos etnikai kérdés és kezelhetetlen, iszonyatos szociális kérdés van, akárcsak '48-ban. Az uralkodó osztály 1848, 1918 és 1989 után is tehetetlenségtől és vakságtól szenved. Persze sok minden más, de az országot alapvetően ugyanazok a problémák feszítik. Miközben a válság körülményei között hatalmas verseny alakul ki az egyre szűkülő állami forrásokért, az összes polgári párt lényegében az alsó hét-nyolcszázezres réteg szociális kedvezményektől, segélyektől való megfosztását javasolja, és megpróbálja menteni a középosztályt, no meg védeni a tőke kiváltságait. A szociális törvények, az "Út a munkához" program, a "segély helyett munkát" elképzelés, "a Monoki Gondolat" mutatja, hogy a legszegényebbeket dobják ki a szociális hálóból. Segély helyett nem lesz munka, mert munka nincs. Segély helyett börtön lesz. A polgári közvélemény és az állam büntetőpolitikával kívánja megoldani a szociális problémákat, ezt mutatja a közbiztonsággal kapcsolatban kialakult igazolhatatlan és indokolatlan hisztéria. A "morális pániknak" most az a politikai funkciója, hogy előkészítse a talajt a szociális rendszer további szétrombolásához. Az etnikai és szociális egyenlőtlenségi problémák egyidejűsége, a Magyarországon hagyományos "demográfiai rémület" kétszáz esztendős.

-Tudatosan gerjesztett a hisztéria?

- Ugyan. Akik a bűnözéssel kapcsolatos hisztériát szítják, maguk is meg vannak győződve az igazukról. A lényeg az, hogy ki mire használja a létező pánikot. Ott tartunk, hogy a szociális válságban népszerűségre törekvő, nyerésre álló párt vezetője nyugodtan mondhatja, hogy megadóztatja a minimálbért. A hagyományosan szakszervezeti bázisú, magát szociáldemokratának valló párt megteheti, hogy lesöpri az asztalról a szakszervezetek aggályait, és mindent elkövet érte, hogy a munkától a tőkéhez, a szegényektől a gazdagokhoz csoportosítsa az állami erőforrásokat. A propaganda beválik. Folytonosság van a Jobbik és a Reformszövetség közt - ugyanannak a politikának a két végletét képviselik. Miközben Nyugaton valamennyire próbálkoznak a fogyasztói kereslet serkentésével, a munkanélküliség korlátozásával, addig nálunk tovább folytatódik a neokonzervatív, megszorításos politika - egyrészt azért, mert a Nyugat erre kényszerít, másrészt azért, mert a legszegényebbek elleni hangulatkeltéssel elfogadhatóvá tudják tenni a népjóléti rendszer, az állami infrastruktúra szétrombolását. 1848 nagy gondolata, az érdekegyesítés, vagyis a szociális igazságosság révén a széttartó érdekek harmonizálása jelszó maradt. Ebből nagy baj lesz.

- Mire gondol: polgárháborúra?

- Elindulhatunk a társadalmi igazságosság, az egyenlőség felé, a szociális hálóból kizuhantakat újra befogadva. A másik irány a fasizálódásé, és én ez utóbbinak adok nagyobb esélyt, mert nem látok komoly egalitárius ellenállást a jelenlegi politikával szemben.

- Ünnepi interjúra készültünk...

- Az, hogy a szabadság ünnepén komor gondolatokkal kell foglalkoznunk, nem az én hibám, a társadalmi valóság hibája, amelyet ideje volna megváltoztatni. Azok az erők, amelyek ezzel próbálkoznának, mint amilyen a részvételemmel megalakult Zöld Baloldal, gyöngék. Mit tudunk felmutatni az egyenlőség mellett a nyilvánosságban? Ferge Zsuzsa, Róna Péter, Szalai Erzsébet, Ladányi János és még egy tucat ember néhány írását. Ez egyelőre papiros, történetesen nem a hatalmasok, hanem néhány népbarát által teleírt papiros.

- Ez a rendszerváltók bűne volna?

- A rendszerváltó nemzedék - a nemzedékem - nagymértékben hibás a dolgok alakulásáért. Akkoriban teljes mértékben el voltunk foglalva a polgári demokrácia közjogi és politikai kereteinek megteremtésével. Miközben majdnem kétmillió munkahely elveszett, erről komoly beszéd a fölszínen nem folyt. Honfitársaink ötödének a társadalmi egzisztenciából való kitaszítása anélkül ment végbe, hogy a politikai osztály akár egy szót is szólt volna. Utólag rekonstruálom, hogy olyan nagyszerű emberek, mint Solt Ottília, próbáltak erről beszélni, de a hangjukat elnyomta a közjogi kardcsattogtatás. Nagyon súlyos lelkiismeret-furdalásom van. Az én generációmnak meg kell tennie a magáét, hogy jóvátegye a szörnyű hibákat, amelyeket annak idején beleépítettünk a rendszerbe. A rendszerváltás e tekintetben rosszul indult, még rosszabbul folytatódott, alapvető korrekcióra volna szükség. Az igazi vitáknak erről kellene folyniuk - a korrekció irányáról. A politikai establishment "tartja a jó irányt", ami a lehető legrosszabb, intellektuálisan elavult irány. Ma is az a neokonzervatív gazdaságpolitika irányít mindent, amelyet a nép egy százaléka támogat, de annak is kárára van. Jelenleg csak a jobboldalnak van esélye a fordulat végrehajtására, ám aligha teszi meg, bár lehet, hogy - a középosztály szemszögéből - a gazdaságpolitikája kiszámíthatóbb és józanabb lesz, de még ez se biztos. A demokratikus hatalom nélküli magyar nép a képviselet minden formáját, azaz a parlamenti, önkormányzati, vagyis politikai képviseletet, a civiltársadalmi képviseletet, ezen belül a médiákon keresztüli képviseletet és a piaci közvetítést egyaránt gyűlöli és megveti. Elmondhatatlan, diffúz és politikamentes gyűlölettel.

- Nem sok esélyt hagy a demokráciának.

- A mai képviseleti, polgári demokrácia annyira népszerűtlen, legitimációhiányos, hogy nyugodtan ki lehet jelenteni: halott. A szélsőjobboldal ezt ügyesen ki is használja.

- A szélsőjobb sok mindent kihasznált már. Milyen érzés árpádsávosoktól hallani, hogy "Aki magyar, velünk tart!"?

- Ennek 1988-ban is nagyon erőteljes mondanivalója volt, ahogy '56-ban is. Azt jelentette, hogy magyarnak és demokratának lenni két közeli dolog. Magyarok, legyetek demokraták, mert ez jó lesz nektek. Ma az ellenkezőjét jelenti: aki nem tart velünk, az nem magyar. Mi egységet próbáltunk teremteni a népuralom, a pluralizmus, s a szabadság mellett, ma pedig a szélsőjobboldal mindenkit kitaszítana a politikai közösségből, aki nem a jobboldallal rokonszenvez. Persze 1988-ban is voltak közöttünk ellentétek, de legalább volt remény és cselekvő akarat. Ebben a reményben csalódnunk kellett - nekem, aki ma baloldali szocialista vagyok, csakúgy, mint konzervatívoknak, liberálisoknak, szociáldemokratáknak.

- Maradt még mit ünnepelnie? Részt vesz idén a megemlékezéseken?

- Fizikai veszélynek teszem ki magam, ha kimegyek az utcára. De valószínűleg kimegyek, mert utálom ezt a helyzetet. Kérdés persze, hogy akarok-e beleolvadni ebbe az őrületbe. Nem hinném.

- Van még kivel ünnepelnie?

- Nincs. A jobboldal sikeresen kisajátította az ünnepet és a teljes nemzeti szimbolikát. Nem leszek vágókép egykori barátom és harcostársam, a liberális Demszky Gábor szónoklata alatt. Bár elviselhetetlennek érzem, hogy a politikai szadizmus bakancsosai megtámadják őket.

- Csak május 1-je maradt?

- Csak május elseje. Március 15-ét elvették a baloldaltól. Tőlem biztosan. Nem maradt más, mint kicsomagolni a naftalinból a vörös zászlót. A régi szociáldemokraták 1871-től 1946-ig elutasították március 15-ét, mondván, a polgárság ünnepe. Sohase tűzték ki a piros-fehér-zöldet. Ugyanide jutottunk vissza. De mihez kezdjen az, akinek a magyarsága nem csonka magyar, hanem kolozsvári, és akinek nem vörös a zászlaja? Énekelheti a himnuszt, és vagy a nyilasok verik meg, vagy a rendőrök.

- Hosszú utat tett meg: 1988-ban még szép nagy kokárdát viselt.

- Van kokárdám, még az is lehet, hogy kitűzöm. Van még Kossuth-címeres jelvényem is. De ha erre céloz, továbbra sem bánom, hogy az elmúlt rendszer lebomlott, meg hogy némi szerepem volt a lebontásában. Utálatos rendszer volt. A mostani másképp utálatos. Aggasztó, hogy a rendszer iránti mély utálat ezúttal nem a fölszabadulás, nem az emancipáció, a jólét, a társadalmi béke, az egyenlőség felé mutat, hanem épp ellenkező irányba. Ebben rettenetes bűnei vannak a baloldalnak, beleértve saját magamat is. Ügyetlenek, lusták, lassúak, akcióképtelenek voltunk, legfőbb ideje ezen változtatni. Ezt most a Zöld Baloldallal istenuccse megpróbáljuk.

- Mit gondol, tíz év múlva innen, a Parlament Caféból milyen lesz a kilátás? Áll még a Parlament?

- Kérdés, hogy tíz év múlva lesz-e még egyáltalán kávéház, lesz-e újság, értelmiség, lesz-e Magyarország. Nem biztos, hogy a ma evidens keretek meglesznek 2019-ben. A viszonylag demokratikus küllemű kapitalista rendszert persze diktatúra válthatja föl vagy káosz vagy barbárság, vagy a három kombinációja. Lehet, hogy a válság miatt hosszú instabilitás következik, s utána mindenfajta civilizált rend megszűnése. Bár reménykednem kell benne, hogy tisztességesebb, elviselhetőbb, gazdagabb és boldogabb világban találkozhatunk tíz év múlva. De a barbárság esélyei nem rosszak Magyarországon és egész Európában, ez utóbbi ma a nemzetközi reakció pokolbugyra. Én egyelőre nem tehetek mást, mint hogy hangot adok az ellenállásnak.

Továbbra sem bánom, hogy az elmúlt rendszer lebomlott, meg hogy némi szerepem volt a lebontásában