- Szerintem ez a macska kommunista. Nem, anyu?

Elfordult, hogy a fiú ne lássa, könnyezik. Csak a vacsorához szükséges edénycsörömpölés hallatszott - bár lenne már túl rajta. Nem látott és nem hallott. Nem akart senkit maga körül. A HÉV műbőr ülésének fullasztó szaga áradt a ruhájából, de mintha csak most, a konyhában érezte volna meg. Addig csak zakatolt benne a nap és a mondat: "Tönkreteszik az életemet, ha ezeket mellém költöztetik!" Akkor még képes volt győzködni, egy darabig higgadtan. Úgy tenni, mintha okos lenne, úgy tenni, mintha a minisztériumból jött volna. Aztán elhangzott: "Eredj a fajtádhoz!" Ki az ő fajtája? Mivel különb bárki másé?

- Most komolyan, nem hallod, hogy azt mondja: "Mao"?

Még egy olyan "ha-ha, borzasztóan vicces" választ sem adott, mint máskor, amikor elfordulva magában somolygott, hogy ne lássa a lökött kölyök, igenis vevő a humorára. Voltak eszement, Monthy Python-os válaszai. Egyszer, amikor megkérdezte tőle, kivel voltál ma moziban, a válasz az volt: "szarvasbőr". Most a "kínai kommunista macska" nem jött be.

A gyerek várt. Legalább annyit, hogy "tőlem aztán Chet vagy Lenint is mondhat, ha már egyszer kommunista lett a szerencsétlen állat". De most nem ment.

A fiú egész nap, egész nyáron egyedül volt, amíg ő dolgozott. Most is dolgozik, négy munkahelyen, közülük három megbízási szerződéses. Kettőre a barátnője bt.-je ad számlát, a harmadik esetleges, a negyedik meg négy nap munka, reggel kilenctől este hétig.

A pokolba kívánt mindenkit. Tehetetlenül vergődött mindent elborító gyűlöletében. Minek ez az egész felhajtás? Értelmiségi lét meg mintaadás. Nevetséges. Azok az értelmiségiek egymás közt vidáman anekdotáztak holmi ürgepörköltekről és varnyúlevesekről. Nyugodt életüket nem kavarta fel semmi.

Napközben is sírt. Minek akar ő többet keresni, miért szeretné autóval vinni a fiát iskolába? A szembeszomszédnak jó volt negyven évig a troli a Bosnyák téri piacra. Az őstermelőktől olcsóbban lehet venni pár dolgot, a kínairól már nem is beszélve. Az aztán univerzális.

Valahogy kipréselte magából: - Virsli tojással, jó lesz? Meg porleves.

Hülye porleves.

Rendszeresen megégette az ujját, most ügyetlenségét is a születésére kente.

Az ötévesek értetlen makacssága toporzékolt benne. Miért egy nyomorult ország legaljának kellett születnie? Az utolsók közt is a legutolsónak? Miért, hogy közel az ötvenhez, még egyszer sem gondolta és mondta magáról, hogy magyar?

Ha lett volna tusfürdője, váltócipője, kenesei telke faházzal, virágos papírszalvétába csomagolt tízóraija, most bizonyára kiegyensúlyozott lenne. Ám akkor nem hallotta volna soha a bátor őséről szóló meséket. Aki farkasokkal küzdött, aki még éjfél után is el mert menni a temető mellett, aki egyetlen lábasban száz tojást tudott megsütni.

Még elképzelni is csodálatos. Vagy talán nem volt az a gyerekkora? Igaz, a házuk nyáron is hideg volt, de minden reggel hinni tudta, hogy az ócska szekrény aljában talál olyan ruhát, amelyik tegnap még nem volt ott. És ha nem talált, a kaszálatlan rét füvébe bújva nem érezte annyira, hogy fúj a szél. Aztán jöttek a többiek is, és volt már zöld barack a fákon.

Amúgy is, neki majdnem sikerült. Csak ne emlékeztetnék folyton a fajtájára.

Megfőtt a virsli, kész a porleves. Szó nélkül tette az asztalra. A fiú fújdogálta. Ő sem szólt.

Gépiesen mosogatott, kivitte a szemetet. "Utálom a hülye magyarokat, dögöljön meg mind - pufogott magában -, "jól teszi, aki lop, csal, hazudik." Már majdnem "Ebben az országban..." kezdetű mondatokat kezdett ő is gondolni, amiktől pedig máskor a hideg rázta ki.

A szemétledobó eldugult. Most viheti le lifttel a földszinti kukába.

Mire visszaért, a fiú kivitte a leveses tányért a konyhapultra. "Sose teszi be a mosogatóba, biztos nagyon megerőltetné magát - füstölgött tovább. - A kenyeres zacskót is mindig nyitva hagyja."

Újra mosogatni kezdett, utált piszkos edényt hagyni. A fiú az ajtóban állt, nézte.

- Szerethetlek anyu?

Felnézett, a vizet elzárta. A fiú odalépett és megölelte. Kicsit már magasabb volt nála, hosszú keze-lába, csontos válla még őrizte gyerekszagát. Megölelte ő is, spongya bobos pólójába fúrta arcát.

- Olyan jó megölelni valakit, nem?

Csak bólogatott.

- Képzeld, olvastam az interneten, hogy Amerikában kitalálta valaki, legyen "ölelőnap". Az emberek odamennek egymáshoz az utcán, és mindenki megöleli egymást. Jó, nem?

Nevettek.

A fiú felemelte, majd a vállára tette a macskát.

- Most pedig papagáj leszel - közölte a magasból szemlélődő állattal, és kisétáltak a konyhából.