Ember embernek farkasa valóban; nem gonoszságból - bár erre sem nehéz példát találni -, hanem az eltérő helyzetek kényszere folytán. Vitázik a szakszervezet (ahol még van) a menedzsmenttel: ne a dolgozók rovására vezessék be a négynapos munkahetet, hanem vegyék már igénybe a munkaidő-csökkentés támogatására szolgáló kormányzati segítséget. A munkáltatók jó része azonban eleve nem felel meg a feltételeknek: a támogatás elnyeréséhez meg kellene tartaniuk a tavalyi statisztikai átlaglétszámot, de annak egy részét már múlt év végén elbocsátották. Ha nem lesz elég megrendelés, akkor újabb és újabb dolgozókat fognak az utcára tenni. A belső küzdelmekből azonban alig szivárognak ki részletek: hallani róla, hogy a vállalatoknál dolgozó érdekképviselők nem mernek nyilatkozni, mert sokukkal titoktartási nyilatkozatot írattak alá. Ezzel, mondják szakszervezeti vezetők, lefogják a kezüket, hiszen ha a nyilvánosság segítségét kérnék a munkavállalók érdekében, alapot szolgáltatnának rá, hogy rendkívüli felmondással, végkielégítés nélkül elbocsássák őket - elrettentő példát statuálva. A munkavállalók sem egységesek: egy részük úgy érzi, ő nélkülözhetetlen a cégnél, rúgjanak ki másokat, de az ő jövedelmük maradjon.

A cégvezetők nem jókedvükben döntenek a tömeges elbocsátás mellett: csak éppen látják bedőlni a megrendelőik cégeit, és tapasztalják, hogy alig jutnak forgóeszközhitelhez. De még ha ad is hitelt valamelyik bank, nem tudják visszafizetni, amennyiben nem kapják meg a kinnlevőségeiket. Sok cég okkal tart attól, hogy nem fizetik ki neki az elvégzett munkák ellenértékét. A kibocsátott számlák után azonban ilyenkor is be kell fizetni az áfát, és ha a dolgozókat el nem bocsátják vagy nem küldik fizetés nélküli szabadságra, akkor az ő társadalombiztosítási járulékaikat is. Valószínűleg senki sem tudja, hogy a papíron még foglalkoztatottak közül hányan vannak már valójában munka nélkül.

Nemcsak a bankok, hanem a gazdaság mind nagyobb részét itatja át a bizalomhiány. A munkavállalók úgy látják, hogy míg ők az egész egzisztenciájukat elveszíthetik, a cégtulajdonos csak anynyit, amennyit beletett a korlátolt felelősségű társaságába. Megcsappant a bizalom, mert még mindig tapasztalható, hogy a válság kárait az erősebb átháríthatja a gyengébbre, a tisztességtelenül viselkedő a tisztességesre. A tüneti kezelések mellett az államnak, a politikának, a piacszabályozó intézményeknek - és nem csak Magyarországon - ebben kellene komoly fordulatot elérnie.