1992 - A reménytelen diskurzusok éve
Az esti híradásokban az volt a vezető hír, hogy az Alkotmánybíróság zárt ülésen tárgyalta meg Antall József néhány nappal korábban érkezett megkeresését. Ebben a miniszterelnök a legfőbb fórum állásfoglalását kérte arról, hogy a köztársasági elnöknek jogában állt-e elutasítani a Magyar Rádió elnökének kormányzati oldalról történt felmentését.
Ugyanezen a napon, lényegében ugyanezekben az órákban, kétszáz kilométerrel odébb, Diósgyőrött tizenötezer ember tüntetett az utcákon, mert csődbe jutott a hazai kohászat egyik legjelentősebb üzeme, a Dimag, s az ott dolgozók jövőjéről senki sem volt képes az érintetteknek megfelelő tájékoztatást adni. A transzparensek szerint a dolgozók a kormányzattól vártak volna valamiféle - nem túlzottan körvonalazott - segítséget.
Mondhatnánk, ez egy ilyen év volt... Egyfelől megrendültek a hagyományos szocialista nagyüzemi szféra létalapjainak végső pillérei is, januárban öncsődöt jelentett az ózdi acélmű, s később a diósgyőri sem kerülhette el a sorsát. Még ugyanebben a hónapban állapodott meg a kormány az érintettekkel a hazai bányák többségének bezárási rendjéről is. A januárban életbe lépett csődtörvény szabályait követendőn a nyár végéig összesen 1800 csődeljárást, ezen belül 1o78 felszámolási eljárást indítottak el a bíróságok. Egész ágazatok épültek le egyetlen év alatt, aminek hulláma a foglalkoztatottak negyedét közvetlenül is érintette. Nem csoda, ha év végére a munkájukat elvesztettek száma a 7oo ezer közelébe kúszott, ami jóval meghaladta az előzetes várakozásokat.
Másfelől pedig az év leglátványosabb - és szünet nélküli - közéleti/politikai eseménye a "médiaháború" volt. A négy legfontosabb közjogi méltóság januártól decemberig mintegy negyedszáz nyilvános levelet írt egymásnak a rádió és a televízió elnökeinek ügyében. Az év tüntetéseinek jó részét is az említett médiumok védelme, illetőleg támadása kapcsán szervezték és bonyolították le.
Ebben az évben a média vált az elsőszámú hírré, s a sajtószabadság vélt és valóságos sérelmei ürügyén keresett - és megtalált - álláspontok adták a legfontosabb politikai pozíciókat. Antall József részben pártja radikális jobbszárnyának követelésére, részben pedig az ellenzéki erők sikeres dramatizálási akcióinak a nyomása alatt mást sem tett, mint újabb és újabb szerencsétlen lépésekkel igyekezett megoldani az eleve reménytelen médiahelyzetet. Az ezerféle szociális problémától elgyötört társadalmi többség pedig azt láthatta, hogy a politikai osztály mindennapjait valami olyan küzdelem foglalja le teljességgel, aminek a tétje, értelme, következménye az ő számára szinte felfoghatatlan. Igaz, ez fordítva is így volt... Csaknem két évtized távlatából talán némi magyarázatot igényel, hogyan is válhatott a média a hatalmi küzdelmek elsőszámú terepévé.
A felszínen tulajdonképpen a két kulcsintézmény, a rádió és a tévé vezetőinek leváltása, illetve megvédése lett volna a tét. Ám a csatározások részletei mind-mind arra vallottak, hogy a végrehajtó hatalom birtokosainak természetes igénye volt a közszolgálati műsorok saját szempontok szerinti befolyásolására.
Az ellenzék, az újságíró-társadalom nagy része, valamint a közvélemény többsége viszont nem osztotta ezt az "igényt", hanem inkább hajlott annak elfogadására, miszerint a média ellenzéki/ellenőrző szerepe lenne az elfogadhatóbb. (Érdekes, annak a felfogásnak nem sok híve akadt, miszerint a mindkét oldaltól független, szakmai alapokon működő média lenne a leginkább kívánatos megoldás...) E felfokozott és túldimenzionált küzdelem ma már megmosolyogtatónak tűnik, de ekkoriban a hazai médiatársadalom különböző frontvonalain az érintettek úgy okoztak egész életre szóló, s azóta sem múló sérelmeket egymásnak, hogy ezek keletkezésében a legszűkebb politikai elitcsoportok nagyon is aktív, támogató szerepet játszottak.
A hatalmi-politikai háttérben egyébként minden metszetben a konfliktusok éleződését, s a mindenoldalú destabilizálódás jegyeit lehetett felfedezni. Mindennapossá váltak az államfő és a kormányfő, az alkotmánybíróság és a parlament, a kormányzók és az ellenzékben lévők, az utca és a parlament, a radikálisok és a mérsékeltek közötti konfliktusok. Az MDF-en belül - éppúgy, mint az SZDSZ-nél - szinte napi gyakorlattá lettek a nyíltan megvallott nézeteltérések. A kisgazdákról az év derekán azt sem lehetett pontosan tudni, hogy hányféle frakció keretei között tevékenykednek.
A Fidesz volt az egyetlen politikai erő, amely az év folyamán képes volt a népszerűségét folyamatosan növelni. (Az év végén híveik száma meghaladta az összes többi párttal rokonszenvezőkét.)
Mindezt figyelembe véve nem meglepő, ha az év végéig újabb és újabb pártalakítási kísérletek szerették volna a csalódott és kiábrándultnak tűnő választói tömegek szimpátiáját elnyerni. Palotás János, nagyvállalkozó Köztársaság Pártja például igen nagy publicitást kapott, s Pozsgay Imre egykori elvbarátaival történt összefogása - Nemzeti Demokrata Szövetség néven - ugyanúgy tűnt nem esélytelen próbálkozásnak, mint Király Zoltán szociáldemokrata kísérletezése. Ma már tudjuk: egyikük sem tudta megbontani a válságában is stabilizálódó hazai többpártrendszer kereteit.
Az eddig vázolt ellentmondások egyik lehetséges feloldásának tarthatjuk utólag azt a tényt, hogy ebben az évben minden korábbihoz képest több tüntetés, demonstráció, utcai részvételi forma színezte az elitpolitizálás zártkörű rituáléit. Szinte nem akadt olyan jelentősebb politikai erő, amely ne vitte volna valamiért utcára a maga híveit.
Az ingerült egészségügyi dolgozóktól a csalódott ötvenhatos veteránokig, az újból átvert parasztgazdáktól a demokráciát féltő nagyvárosi értelmiségiekig úgyszólván valamennyi nagyobb társadalmi csoport megjelent ebben az évben az utcán. Az utca - mindenkié... 1992-ben teljesedett ki a demokrácia ebben a hagyományos értelemben.
Az év slusszpoénja, fintora és abszurd összefoglalása mindaz, ami a parlamentben december 30-31-én történt: az alkotmánybíróság kötelezésének megfelelően a T. Ház megpróbálkozott a Médiatörvény elfogadásával. Az eredeti normaszöveghez a két nap során 699 módosító javaslat érkezett. Végül sem az ellenzék, sem a kormányzó koalíció nem tudta már átlátni az elfogadandó törvény értelmét, s így a végszavazáson példátlan "eredmény" született: 122 nem, 17o tartózkodás mellett egyetlenegy támogató "igen" szavazat sem akadt...
Mindez akár szimbóluma is lehetett ennek az évnek: tagadásban, ellenkezésben minden érintett rendkívüli aktivitásra volt képes, ám az igenek kimondására senki nem mutatott hajlandóságot.
Top 10 - 1992 legfontosabb eseményei időrendben
1. Február 24.
Torgyán József a parlamentben hivatalosan is bejelentette, hogy az FKGP kilépett a koalícióból. Az igazság azonban az, hogy az eredeti frakció háromnegyede továbbra is kitartott a kormányzás mellett. A "Harminchatok" alkotta csoportosulás nélkül kisebbségbe került volna a kormány.
2. Március 12.
Antall József felavatja az Opel szentgotthárdi üzemét, ezzel az addigi legjelentősebb nyugati befektetés kezdte meg hazánkban működését.
3. Április 25.
A Harag napja néven hirdetett Budapestre a Torgyán-féle párt olyan demonstrációt, ahová félmillió résztvevőt vártak, s e tömeg lett volna hívatott a kormány megdöntésére. A tizenöt-húszezer dühös ember végül beérte a félnapos kiabálás örömével, s "az árulóvá vált" többségi frakció gyalázásával.
4. Június 8.
A kormány aznapi ülésén fogadta el az úgynevezett GAM-programot, amely a gazdasági növekedés következő három évének terve volt, s amelynek középpontjában az új növekedési pálya megteremtése állt. Szakmai és politikai fogadtatása meglehetősen vegyes lett.
5. Augusztus 2o.
Antall József a Várban, Szent István szobra előtt mond ünnepi beszédet, amelyben körvonalazódik egy újabb politikai megegyezés, esetleges újrakezdés békésebb tónusa, az ellenzékkel való kiegyezés, s a médiaháború befejezhetőségének lehetősége is. Délután a város fontosabb csomópontjain pedig utcai rikkancsok kezdik árusítani Csurka István pamfletjének, a "Néhány gondolat..."-nak a rendkívüli kiadását. Ezzel elkezdődik a kormányzó párton, az MDF-en belül a nyílt hatalmi harc.
6. Szeptember 16.
Pozsonyban, a Slovan-FTC-futballmeccsen csuklyás szlovák kommandósok verik össze a Magyarországról átrándult fradista közönséget. A két ország között egyébként hónapok óta tart a nyilvános vita a bős-nagymarosi erőmű kapcsán, mivel a magyar kormány május 25-én egyoldalúan felmondta a vízlépcsőszerződést.
7. Szeptember 19.
Körülbelül húszezres tömeg követeli - Csurka István vezérszónoklatával - a Szabadság téren Hankiss Elemér lemondását az MTV éléről. A beszédek, a jelszavak határozottan szélsőjobboldali hangvételű követelések, tulajdonképpen a rendszerváltás radikális jobboldali kritikáját jelenítik meg. Öt nappal később - szeptember
24-én - a Demokratikus Charta hívására jóval nagyobb tömeg megy ki az utcákra: a demokrácia és a sajtószabadság védelmében, a szélsőjobb hatalmi aspirációit elutasítva.
8. Október 8.
Eltávolítják a képviselőház melletti térről Marx és Engels szobrát, s ezek is a budatétényi szoborparkba kerülnek, a Szocialista Múlt többi köztéri emléke közé.
9. Október 23.
Göncz Árpád köztársasági elnök nem tudja elmondani beszédét a Kossuth téren, mert neonáci fiatalok szervezett csoportja füttykoncertbe fojtja előadását. Páratlan belpolitikai botrány és vádaskodás veszi kezdetét arról, hogy ki a felelős.
1o. December 3o-31.
A hazai törvényhozás negatív rekordja: kétnapos vita után egyetlen támogató szavazat nélkül bukik meg a médiatörvény javaslata, s mind az ellenzék, mind a kormányzati oldal a másik felet okolja a példátlan kudarcért. Méltó befejezés egy olyan évhez, amelyben a politikai elit legtöbb energiáját a meddő médiaháború emésztette fel.
Az írás egy olyan sorozat ötödik része, amely kéthetente jelentkezik, s minden darabja az 1988-tól 2008-ig terjedő két évtized egy-egy esztendejének jellegzetes történéseit és különleges helyzeteit idézi fel, illetve elemzi.
