Művese vagy transzplantáció?
A legfejlettebb országokban a szervtranszplantációk (vese-, szív-, máj- és hasnyálmirigy-) száma emelkedik, hazánkban csökken. Eközben az Egészségügyi Alap művesekezelésre több mint húszmilliárd forintot költ egy évben. Ennek okait vizsgálja az Állami Számvevőszék, amelynek egyik vezető szakembere, Winter Zsuzsa szerint nagyon fontos, hogy ne különböző magánérdekek irányítsák az ellátást. Ezért elsősorban a vesedialízisek és a vesetranszplantációk gyakorlatát tekintik át. Így talán fény derülhet arra, vajon miért enynyire kevés az élő donoros szervátültetés Magyarországon. A számvevők szerint az érintetteket és a közvéleményt egyaránt megosztja a téma. Részben a tájékoztatás elégtelensége, részben a lehetséges donorok, hozzátartozók beleegyezésének hiánya, részben a résztvevő intézmények eltérő érdekeltsége következtében kevesebb a lehetségesnél a beavatkozás.
Betegszervezetek, illetve transzplantáló orvosok szerint Magyarországon a szervátültetésre szoruló betegek töredéke kerül várólistára, s a nemzetközi gyakorlattól eltérően elenyésző az élő donoros átültetések aránya. Szalamanov Zsuzsa, a Magyar Transzplantáltak Egyesületének elnöke szerint azért, mert a betegek félnek a beavatkozástól, nem akarnak listára kerülni. Családtagjaikat is féltik egy esetleges döntési helyzettől, amennyiben szervfelajánlásáról lenne szó. Az elnök úgy ítéli meg, hogy a helyzet valamelyest javul, hiszen míg korábban évi 4-5 élő donoros beavatkozás volt, tavaly már 18. Az orvosok azonban másképp vélekednek. Mind a szegedi, mind a debreceni transzplantációs klinikán azt gondolják: nem véletlen, hogy több mint hatezer ember van vesedialízisen (vesefunkciót pótló kezelés), s ebből mindössze 600-700 várólistán. Évente összesen csupán 300 veseátültetés történik, egy-egy transzplantáció az egészségpénztárnak 4,2 millió forintjába kerül.
A várólistára kerülés szabályai világosak: mindenkit elő kell terjeszteni, majd a bizottságok döntenek a már kivizsgált betegek sorsáról. A kizáró okok is világosak. Hetven év fölött nem lehet transzplantálni, illetve néhány krónikus betegség is akadály. Ezek azonban a páciensek többségét nem érintik.
Dr. Szenohradszky Pál, a Magyar Transzplantációs Társaság elnöke szerint a betegek nem kapnak elegendő információt a beavatkozásról és a lehetőségekről. Már a dialízist megelőző gondozáson is elő kellene készíteni a betegeket, és körül kellene nézni hozzátartozóik között, van-e megfelelő donor. A dialízisállomásokon akár egy évig is tarthat a páciensek kivizsgálása - addig is garantált heti három alkalommal 24-26 ezer forint a kezelésekért az intézményeknek.
- Ma a dialízisen lévők mindössze 8-10 százaléka van várólistán, s ez európai összehasonlításban példátlan, mivel ott az arány legalább 25-30 százalék. Lényegesen többen lehetnének, ha érdekelt lenne mindenki a betegek felvilágosításában - állítja a főorvos, aki szerint pedig az élő donoros átültetéssel nagyon jók a gyógyulás esélyei. Dr. Asztalos László, a debreceni klinika főorvosa még rosszabb arányokról beszél, náluk a betegek 6-7 százaléka kerül a várakozók közé.
- Az egészségi állapot vagy az öregség nem lehet magyarázat ekkora aránytalanságra. Ahogy az is elég furcsa, hogy nálunk akad olyan vesedialízis- állomás, ahol minden harmadik beteg azt mondta, hogy nem óhajtja a transzplantációt - mondja Asztalos professzor, aki harmincéves orvosi tapasztalata alapján hangsúlyozza: amennyiben a betegeket megfelelően informálják, nem ijesztik meg, nem festenek félelmetes képet a szervátültetésről, szinte biztosan megértik, hogy csakis ez hozhat számukra optimális megoldást.
A műveseállomások egyik tulajdonosa árnyalja a képet. Zoltán György, a Fresenius vezetője szerint ők mindent megtesznek, hogy meggyőzzék, tájékoztassák a betegeket, akiket leginkább a félelem tart vissza az átültetéstől. Bizonyos transzplantáló helyeknek ugyanis olyan rossz a híre, hogy a páciensek inkább elállnak a műtéttől.
A veseátültetés a beteg számára kétszer olyan hosszú még várható élettartamot ígér, mint a dialízis. Mindennapi életük is könnyebbé válik, olyanná, akár egy egészségesé. A társadalomnak pedig hosszú távon ez az előnyösebb, hiszen - bármilyen költséges is maga a műtét - a tartós dialízisnél olcsóbb.
Dr. Kaló Zoltán közgazdász, aki évekkel ezelőtt - éppen a vesebetegek esetében - először számította ki, hogy mennyit ér egyévnyi emberélet, ma friss számokat sorol. Persze ilyen esetekben a hideg statisztikáktól ódzkodunk, de mégis idézzük a szakembert: egy donornak alkalmas elhunyt, ha nem ültetik át erre alkalmas szerveit, átlag 43 millió forint veszteséget jelent a társadalomnak, míg egy élő donor 48,5 millió forintnyi hasznot hoz.
