Érdemes tudni, hogy a legfejlettebb észak-európai régióban ez az arány alig haladja meg a 200 főt (a skandináv államokban a rendőr-lakosság arány éppen a fele a hazainak), de az uniós átlag is csak 360 körül alakul. Még ha elfogadjuk is, hogy a rendőrségi létszámot történelmi, földrajzi, település- és gazdaságszerkezeti tényezők befolyásolják, akkor is kijelenthetjük: Magyarországnak sok rendőre van.

A teljesítmény mérője a felderítési eredményesség, ami jelzi, hogy a nyomozások hány százalékában sikerült azonosítani az elkövetőket. Ez nálunk átlagosan ötven százalék körül van. Egyes bűncselekmény-kategóriákban alacsonyabb, másoknál lényegesen magasabb. (Például a lakásbetöréseknél alig haladja meg a húsz százalékot, de az emberöléseknél kilencven feletti.) Ha ehhez hozzávesszük az évente megindított szabálysértési eljárásokat, a bírságolást, az igazoltatások számát, a razziákat és a közlekedésrendészet aktivitását, akkor látjuk, hogy rendőreink szolgálati terhelése a kontinensen példátlanul nagy, már-már a teljesítőképesség határát súrolja. Ezzel Európa legtöbbet teljesítő rendőrségei között kapunk helyet.

A rendőrök kiképzettségét a tanulmányi idővel szokás jellemezni. A rendőrré váláshoz nélkülözhetetlen képzés nálunk igen hosszú. Európában alig van példa kétéves rendészeti szakképzésre, amelynek feltétele az érettségi. Hazánkban ez 1992 óta kötelező. A Rendőrtiszti Főiskola 1971 óta része a felsőoktatásnak, és napjainkban már egyetemi szintű, akkreditált szakokat is működtet. Tanterveiben megtalálhatjuk az emberi jogok oktatását, a jogi tárgyakat, a kriminalisztikai, a közrendvédelmi és a közlekedésrendészeti kurzusokat.

Magyarországon sok, jól képzett rendőr rengeteget dolgozik. Hol akkor a baj? Lehet, hogy nincs is baj, csak néhány belvárosi szerkesztőség rossz hangulatú újságírói szítják az indulatokat?

Ha nem lett volna 2006 ősze, ha nem hangzott volna el egy vitatható kapitányi nyilatkozat, ha nincs a veszprémi, a tatárszentgyörgyi tragédia, ha nem kapnak hangot a nyomorúságban élő falusi szegények félelmei, akkor most csend lenne. Diadalmas beszámolókat olvashatnánk kormányzati és rendőrségi portálokon a látványosan csökkenő bűnözésről. (Amit a bűnügyi statisztika 2008-as adataival még igazolni is lehet.) Viszont az ellenzék a közbiztonság gyalázatos állapotáról beszélne, amire szintén találni érveket ugyanebben a 2008. évi statisztikában.

De legyen ennek már vége! Sok, jól képzett, ereje megfeszítésével dolgozó rendőr alig képes megfelelni küldetésének, mert egy pártállamból örökölt szervezetben, szakmai tekintélyétől megfosztva, a demokratikus értékektől idegen zsaruszemlélettel szolgál egészen addig, amíg az első adandó alkalommal elhagyhatja posztját, hogy nyugdíjba meneküljön, vagy máshol próbáljon szerencsét. Ahol a politika és a rendészeti szakma nem válik el világosan egymástól, ott a minőség csak rossz lehet. Ezért nem a rendőrnek kell megtiltani a politikai tevékenységet, ahogyan ezt az alkotmány teszi, hanem a politikát kell korlátozni a rendészet feletti hatalmában. Az alkotmányos jogállam a kormányzati pozícióba került politikai erőket arra kötelezi, hogy kizárólag a joguralom és a közigazgatás szakmai szabályainak megfelelően irányítsák a rendőrséget, az ellenzéket pedig arra készteti, hogy a közbiztonság védelmében legyen képes együttműködni a végrehajtó hatalommal. Ennek a politikai kultúrának a hiánya a rendőri szakma felemelkedésének legfőbb akadálya.

A rendőrség mindig is szenvedett attól, hogy sem a közvélemény, sem a politika nem becsülte meg speciális ismereteit. Miközben a rendőrök ezen keseregtek, nem vették észre, hogy hivatásuk alacsony rangjának legfőbb oka az a merev hierarchia, amelyik azt sugallja, hogy a tudás mércéje a piramis csúcsához közeli beosztás. Ezért gondolhatták hiányos műveltségű és tudatlanságukban mérhetetlenül arrogáns miniszteri tanácsadók, hogy dilettáns ötleteikből azonnali döntések születhetnek, akiknek pedig ez nem tetszik: le is út, fel is út. El is mentek sokan a legjobbak közül. Ők ma nagyon hiányoznak, pótlásukhoz egy évtized sem lesz elegendő.

A hierarchiának azonban van egy jó tulajdonsága, állandóságot sugall, biztonságot, kiszámíthatóságot nyújt. Ezért nemesedhetett mesebeli legendává Boross Péter és Pintér Sándor minisztersége. A belügyminisztériumi szerkezet felszámolásával ez az egyetlen előny is elveszett. Igazi ámokfutás kezdődött, reformnak nevezett szervezeti intézkedésekkel, amelyeket alapos előkészítés helyett órák alatt rögtönöztek, és elmaradt döntésekkel, amelyeken éveken át töprengtek, noha percek alatt meghozhatóak lettek volna.

Úgy látszott, hogy 2007 elején a kormány megtalálta a helyes utat - nem kis mértékben a 2006 őszének rendőrattakjait kivizsgáló Gönczöl-bizottság jelentésének köszönhetően -, amikor határozatban hívta fel az érintett tárcákat: készüljön rendészeti stratégia. Ez a dokumentum a mai napig nem került elfogadásra.

De talán mégis vége szakad a rögtönzéseknek. Mi sem lenne természetesebb annál, hogy egy rossz kormányzati gyakorlatnak, a kapkodó semmittevésnek a jog parancsa mondjon megálljt. Az ellenkezője történt, a 2007. évi alkotmánymódosítás és a rendőrségi törvény néhány szakaszának átírása ma már a törvény erejével mondja ki: a kormánynak szabad kezet kell kapnia abban, hogy miként irányítsa a rendőrséget. Mindez akkor, amikor a szabad belátás mérhetetlen károkat okozott, akkor, amikor éppen az várna kimunkálásra: hogyan kell a kormányzati pozícióba került politikai erőknek alávetniük hatalmi ambícióikat a joguralomnak? És ehhez a törvénymódosításhoz az ellenzék is jóváhagyását adta, ami azt a félelmet kelti bennünk, hogy a kormányzásra készülők a rendőrség irányítását politikai ellenfeleikhez hasonló módon képzelik el. Ez a lehető legrosszabb vízió.

Ha a társadalom igénye, a politika bölcsessége és a szakmai hozzáértés létrehozza a maga valóságos teljesítményekre épülő rendészeti szervezetét, akkor ennek a szervezetnek lesz megtartó ereje, olyan, amilyen éppen a legtehetségesebbeknek nyit teret és ad időt ahhoz, hogy nehéz munkájukra felkészüljenek. De ezt a tudást meg is kell szerezni. Hiába van magas színvonalú elméleti képzés a Rendőrtiszti Főiskolán, ha ugyanitt elmulasztják a mindennapokban szükséges készségek fejlesztését, és hiába gyűlnek gazdag tapasztalatok a gyakorlatban, ha a végrehajtók nem igénylik ennek az elméleti megalapozását. A szakmai lelkiismeretnek kellene fellázadnia ahhoz, hogy ez a harmónia létrejöjjön. De szabad-e lázadást szítani egy fegyveres testületnél? A kérdésre a cikk végén válaszolunk.

Van, amikor a hibás teljesítés okainak felismeréséhez nem kell nagy botrány, elegendő egy városi kapitány néhány félreérthető mondata. Most minden magyar megtudhatta, hogy a rendőrök között jelen van az előítéletesség - leginkább a cigánysággal szemben. Pedig erről a helyzetről egészen precíz ismereteink lehetnének, ha hajlandóak lennénk figyelni a hozzáértő és felelős értékelésekre. Utalhatunk akár a Rendőrtiszti Főiskolán még 1995-ben kezdeményezett és az akkori belügyminisztérium által támogatott országos felmérésre, amelyik szerint az előítéleteknek ettől a válfajától a rendőrök 54 százaléka volt fertőzött. A Rendőrtiszti Főiskola társadalomtudományi tanszékének 2000 és 2002 között végzett kutatásai még ennél is súlyosabb helyzetet rögzítettek. A rendőrtisztnek készülő hallgatók megközelítően 70 százaléka hurcolt magával olyan szemléletet, amely későbbi szakmájának gyakorlásánál életveszélyes lehet.

Azt is tudjuk, hogy a rendőri szolgálat - sajátosságaiból adódóan - különösen fogékony az előítéletességre. A rendőrnek sokszor vészhelyzetben kell cselekednie, ezért nem lehet tekintettel bonyolult összefüggésekre. Ahhoz, hogy megoldhassa, le kell egyszerűsítenie a konfliktust. Ha ezt szakmai felkészültséggel teszi, akkor jól alkalmazza a jogot. Ha problémakerülő társadalmi indulatokra hallgat, akkor az előítéletesség sémái szerint cselekszik. A rendőrnek az a feladata, hogy felismerje és szembeszálljon a jogellenes magatartásokkal. Olyan hivatás ez, amelyik folyamatosan az élet legsötétebb oldalát látja, a legalantasabb ösztönökkel találkozik. Könnyen bekövetkezhet, hogy gyakorlója napi tapasztalatait egy egész népcsoportra érvényesnek találja. A rendőr birtokolja a legitim erőszak monopóliumát. Ha elveszíti uralmát a hatósági fellépés legkeményebb eszközei felett, a jogvédőből jogtipró válhat. Ilyenkor jól jön az előítéletesség, amely az emberek különböző csoportjait olyan tulajdonságokkal ruházza fel, amelyekkel azok nem rendelkeznek, csupán azért, hogy az ellenük elkövetett embertelenség magyarázatot és felmentést kapjon.

A modern demokratikus társadalom képes segíteni rendőreinek abban, hogy hivatásukat előítéletektől mentesen gyakorolják. Ha a társadalompolitika a munkahelyteremtéstől a legelesettebbeket felemelni kész oktatási rendszerig, a hátrányos helyzet összetett roblémáira is megoldásokat kínál, akkor a rendőr bátran szembeszállhat a jogsértéssel, anélkül hogy a világot leegyszerűsíthető előítéletesség technikáira szorulna.

A kisebbségi kultúra elhivatott ápolói, példának okáért a cigány önkormányzatok meghatározó képviselői, sokat tehetnek azért, hogy egyesek vétségei ne vetüljenek az egész népcsoportra. Intelmeiket címezzék a rendőrökhöz is. De fellépésük csak akkor lesz eredményes, ha világossá teszik: a roma társadalom tiszteletet úgy várhat, ha maga is követi az együttélés elemi normáit. Már korábban is szóvá tettük: úgyszólván semmit sem tudunk a kisebbségi vezetők olyan erőfeszítéseiről, amelyek az általuk képviselt népesség felfogásbeli, életmódbeli szokásainak megváltoztatására irányulnak. (Korinek László: Viharfelhők gyülekeznek, Népszabadság, 2005. december 21.) Pedig minden bizonnyal a többség is megértőbb lenne akkor, ha ezen próbálkozások láttán maga is észlelné a bajok gyökereit. Az elmúlt hetek egyik, számunkra legszomorúbb tapasztalása az volt, hogy a roma személyiségek nyilvános szerepléseikben ennek az önvizsgálatnak a halvány jeleit sem adták.

A rendőrnek azonban nem kell megvárnia, hogy az őt körülvevő világ megjavuljon. Ehhez példát is adhat. Aki elutasítja a törvénysértő eljárásokat, annak nem lesz szüksége az előítéletesség által szállított erkölcsi felmentésre sem.

Az a rendőrség, amelyik nem számol le az erőszak mítoszával, és ahol megtűrik - néha jutalmazzák is - a brutalitást, előbb-utóbb elveszti az erőszak monopóliuma feletti kontrollját. Ezzel nem csupán a törvényt sérti meg, de eredményes sem lehet, mert éppen akkor nem lesz képes a fizikai erőhatalom alkalmazására, amikor arra a legnagyobb szükség lenne. Ez már testületi felelősség, itt nem lehet másokra mutogatni.

Szokták mondani, hogy a rendőrök mindenhol a világon az erőszak lovagjai, sokan ezért választják ezt a pályát. A nyugat-európai rendőrségi kultúra a második világháború után sikeresen fejlesztette fizikai hatalmát azzal, hogy elsajátította a szükséges és arányos alkalmazás technikáit. Olyan jogelvek születtek, amelyek ezt a technikát a szakmai erkölcs szabályaival alapozták meg. A gonosztevőnek is van emberi méltósága, a rabságba vetett fogolynak is vannak jogai. Ezek az elvek megfogalmazásra kerültek az etikai kódexekben, megsértésüknek súlyos jogkövetkezményei vannak. Ezen az úton haladva a rendőri szakma a megbecsült hivatások magaslataiba emelkedett, a törvényesség és az erkölcsi tisztulás ezeket a rendőrségeket a közbiztonság legeredményesebb, professzionális védelmezőivé tette. Persze, a folyamat nem volt magától értetődő. Két diktatúra szörnyű példáira volt szükség ahhoz, hogy a tisztulás végbe menjen. Ebből a tanulásból kimaradtunk, de az a mi hibánk, hogy húsz év alatt szinte semmit nem pótoltunk be.

A rendőrség legnehezebben teljesíthető funkciója a jelenlét. Az őrködés, ahogyan azt a huszadik század hajnalának magyar jogtudósai oly szépen megfogalmazták. És itt van a legtöbb félreértés. Látható rendőrséget! - szólt a jelmondat néhány évvel ezelőtt. Több rendőrt az utcákra! - hallottuk az elmúlt napokban. Van egy tanácsunk: ha ezzel a felelős kormányzatnak problémája van, a kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze rendőrségi szakemberét.

A közbiztonsági jelenlét a települések földrajzához igazodik, helyismeretet követel, szoros együttműködést a lakossággal, a veszélyek és fenyegetések időben történő felismerését. Ebben a bűnözési térképek nem segítenek. Nem jó közrendőr az, akinek "térkép e táj" és nem tudja, hogy hol lakik a legelesettebb, legmagányosabb öregasszony. Ez a rendőri funkció csak decentralizált, az önkormányzat alá rendelt rendészeti struktúrában teljesíthető jól. Minden más próbálkozás, a rendőrőrstől, az első fokú rendőrhatóságok megerősítésén át a körzeti megbízotti szolgálatok újraszervezéséig csak félmegoldás - komoly áttörést nem hozhat. De azt elismerjük, hogy átmenetileg még ezek az intézkedések is segíthetnek. A szó valódi értelmében végrehajtott decentralizációhoz azonban önkormányzati reformra és távlatokat nyitó rendészeti stratégiára lesz szükség. Vizsgálandóak persze annak feltételei, hogy mikor indokolt egy központi közigazgatási feladat önkormányzati igazgatásnak történő átadása. Akkor, ha annak végrehajtása hatósági eszközöket igényel, de nem követeli meg ezen eszközöknek a centralizált közigazgatáshoz rendelését. Önkormányzati rendőrséget a rendészet jelenlegi struktúrájának átalakításával lehetséges megszervezni, erre civil egyesületek nem alkalmasak.

A közbiztonsági jelenlét az a hatósági funkció, amely társadalmasítható. A társadalmasítás motorjai már valóban lehetnek az olyan civil kezdeményezések, mint a polgárőrség. A közbiztonságot fenyegető veszélyek egyes fajtái társadalmi összefogással elháríthatóak, de a jogellenes magatartásokban megjelenő támadások megfékezése mindig hatósági eszközöket igényel. Ezért a helyi közbiztonság akkor lesz védhető, ha abban a központi és az önkormányzati igazgatás, a hatósági beavatkozás, valamint a civil önvédelem kooperációja valósul meg. A falvak és városok népének biztonságérzetéből építhető fel az egész ország nyugalma. Fordított sorrend nem létezik.

Kivételesen kialakulhatnak olyan közbiztonsági szükséghelyzetek, amelyek megoldása csapaterő bevetését követelik. Ezeket az egységeket nem szükséges és nem lehetséges decentralizálni. Nem szükséges, mert bevetésük lehetséges helyszínei előre nem kiszámíthatóak. Ezért az ilyen egységeket régiókba érdemes szervezni, ahol biztosított elérhetőségük és gyors bevethetőségük. A decentralizálás azért sem lehetséges, mert a törvényesség azt kívánja, hogy az erőszak monopóliumra szóló legteljesebb felhatalmazás maradjon a központi államigazgatás kompetenciájában. (Ez akkor megnyugtató, ha a karhatalom nem a kormány, hanem az egész nemzet szolgálatában áll, amiként azt a francia forradalom híres deklarációjának 12. pontja több mint kétszáz évvel ezelőtt megfogalmazta, és amire ma sem felesleges emlékeztetni.)

A bűnüldözés jelenléte a harmadik nagy terület. Ez a rendészeti szolgálatok "sebészete". Egyetlen törvényes feladata a büntető igazságszolgáltatás előkészítése. A bűnüldözés állami monopólium, amelynek megszervezésében két szempontnak kell érvényesülnie. Az egyik a büntetőnormák parancsa, amit a büntető igazságszolgáltatás rendszere közvetít. A másik a kriminalisztika ajánlásai, amelyek alapján kifejleszthető az a nyomozói apparátus, amelyik képes a bekövetkezett bűncselekményekre a lehető legrövidebb időn belül, az elkövetés helyéhez legközelebb a legjobb szakértelmet és a legfejlettebb bűnügyi technikát mozgósítani.

A bűnügyi felderítés jelenléte a titkos információgyűjtés eszközeivel valósítható meg, amelynek ugyancsak nem lehet más célja, mint a büntető igazságszolgáltatás előkészítése. Ez a legteljesebb ügyészi kontrollal biztosítható, ami viszont azt kívánná, hogy szabályozása kizárólag a büntetőeljárási jog keretei között maradjon, továbbá azt is, hogy bűnügyi felderítést csak nyomozó hatóságok végezzenek.

Akkor térjünk vissza a fentebb megválaszolatlan kérdésre: szabad-e lázadást szítani egy fegyveres testületnél a szakma becsületéért? Nem szabad! De helyette az egész társadalomnak, a politikának és a rendészet szakembereinek kellene összefogniuk egy rendészeti stratégia megalkotásában, ami a szabadság, a biztonság és a jog térségéhez emeli hazánkat. Írásunk befejező részében ennek a stratégiának egy lehetséges vázlatát bocsátjuk vitára, abban a reményben, hogy válságos időkben nagyobb esélye van a közös gondolkodásnak.

A modern rendőrség törvényesen és eredményesen működik. A törvényes működéshez szilárd alkotmányos alapokra és jogbiztonságot sugárzó rendészeti közjogra van szükség. A magyar rendőrség fejlesztéséhez elkerülhetetlen az alkotmánymódosítás és a szervezeti törvények újraalkotása. Ha a törvényhozás nem kész erre, akkor marad a tüneti kezelés és a lázcsillapítás. A hagyományos belügyi igazgatási struktúra visszaállítása mellett a rendészet kormányzati irányításának nem a szabad belátáson, hanem a jog uralmán, a hatalmi ágak megosztásának elvén és az emberi jogok tiszteletén kell alapulnia.

A szakmai felemelkedéséhez szükséges a rendészet visszatérése a civil közigazgatáshoz. Az egységes militarista modellt felváltja a szolgálati ágak társadalmi rendeltetésének megfelelő szervezeti struktúra. A közbiztonság egyes területein ez valóságos decentralizációt, az önkormányzati rendőrség létrehozását jelenti. A csapaterőnél a centralizmus - a regionális dekoncentrált egységekkel - még erősítendő is.

Az új szervezési elvekkel a jelenlegi harmadára csökkenthető a vezetési tagoltság és a bürokrácia. A felszabaduló forrásokat technikai fejlesztésre és a fizetések emelésére lehet fordítani. A teljesítmény elismerésének a végrehajtásban való részvétel hatásfokától és nem a hierarchiában elfoglalt helytől kell függnie. A munka minősége statisztikával nem mérhető. A statisztikai szemlélettől való megszabadulás a testületnek legalább olyan jót fog tenni, mint a statisztikának. Utóbbit attól kezdve már nem kell hamisítani. Lesz belátható karrier és vonzó életpálya.

Egy ilyen rendőrség hasznos tagja lehet a civil kezdeményezéseket és a vagyonvédelmi vállalkozásokat egyesítő közbiztonsági rendszernek, amint azt a bűnmegelőzés nemzeti stratégiája oly szépen megfogalmazza.

Ehhez a programhoz legalább tíz esztendő kell. De az első eredmények akár már holnap érzékelhetők, érdemes tehát mihamarabb elkezdeni. Tudjuk, hogy az Országos Rendőr-főkapitányságon tudományos testület által vezérelt és a rendészeti tárca által komolyan támogatott alkotó munka folyik. Ennek eredményeként olyan munkaokmány született, amely az előzőekben vázolt stratégiai gondolkodás minden erényét hordozza. Ezt most közhírré tesszük azért, hogy a tervezet ne ossza korábbi változatainak sorsát - ne végezze a zúzdában.

E cikk szerzői a kriminológusoknak ahhoz a családjához tartoznak, amely komoly lelkifurdalást érez. Eddigi munkáságunkkal nem tudtunk igazán segíteni az elesetteken, nem voltunk sikeresek a bűnözési félelem enyhítésében, nem találtunk hangot a rendőrökkel folytatható párbeszédhez. Lehet, hogy jó diagnoszták vagyunk, de gyógyítani még nem tudunk.

Ha a megújuló rendőrség, amelyik változni akar, összefog az olyan kutatókkal, akik hajlandóak a földre szállva megismerkedni e nehéz hivatás gyakorlatával, még akár csodák is történhetnek.