Az unalmas téli estéken gyakran kérleltük ükapót, hogy meséljen a fiatalkoráról. Most éppen a 2009-es Nagy Gazdasági Világválságról kérdezgettük.

- Ó, Istenem, azok a boldog, nyugalmas békeidők! - csillant fel az öreg szeme. - Életem legszebb évei voltak!

- De hát éppen akkor mérgesedett el a világválság! - vetettük ellen.

- Mérgesedett?! Dühöngött! Tombolt! - magyarázta lelkesen, és fátyolos szemmel tette hozzá: - Ez volt életem legszebb válsága!

- Mi azt tanultuk, hogy példátlan megszorítások kezdődtek abban az évben. Megszüntették például a 13. havi nyugdíjat. Mi volt ebben olyan csodálatos?

- Az volt benne csodálatos, hogy még volt 12. meg 11. havi nyugdíj is. Még most is melegséget érzek a szívem táján, amikor visszagondolok azokra a régi szép időkre!

Ükapó elmesélte, hogy később fokozatosan megszüntették a 12., a 11. és a további havi nyugdíjakat is. Akkoriban ugyanis az egész fejlett világon nagy problémát okozott az államoknak az időskori ellátás finanszírozása. Tanulmányok ezrei születtek a témakörben, amíg fel nem fedezték, hogy a nyugdíjprobléma legfőbb oka a nyugdíj. Ha nem fizetnek nyugdíjat, akkor a gond fokozatosan magától is megoldódik.

Elmorzsolt néhány nosztalgiakönnycseppet az öreg, amikor a bankválságra tereltük a szót. Merthogy akkor még léteztek bankok.

- Abból az időből származik az áthidaló Hitel. Tudjátok, az a széles, Hitel nevű híd a Dunán, amit azért építettek, hogy legyen mi alatt aludniuk a kirúgott, hajléktalan bankároknak.

Ükapó elmagyarázta, hogy a bankok nehéz helyzetbe kerültek, mert az adósaik nem bírták rendesen törleszteni a hiteleket. Az állam viszont csak úgy tudta anyagilag kisegíteni a pénzintézeteket, ha tovább növelte a bevételeit, tehát srófolta felfelé az adókat. Ettől viszont megint csak az adósok jártak rosszabbul, még kevésbé fizették törlesztéseiket, emiatt még több pénz kellett a bankoknak, ami további adóemeléshez vezetett és így tovább. Először a bankok mentek csődbe, aztán az adófizetők. Az utolsó, Ismeretlen Adófizető szobra egyébként most is ott van a Hősök terén, csak nem látszik ki a rárakódott madárszar alól.

- És az állam nem ment csődbe?

- Ugyan, miért ment volna, amikor az államnak amúgy is természetes állapota a csőd? Gyárilag csődben van állandóan.

Végül a politikáról kérdezgettük ükapót. Úgy hallottuk ugyanis, akkoriban az volt a balhé, hogy az ellenzék állandóan kivonult a parlament üléséről, amikor a miniszterelnök kapott szót.

- Persze csak addig vonulgattak ki, amíg be nem csukták az egész bagázst kormánypártostul, ellenzékestül, mindenestül.

Ükapó elmesélte, hogy abban az időben kezdtek lecsukni önkormányzati képviselőket, mert döntéseikkel kárt okoztak választóiknak. Igen ám, de eszébe jutott valakinek, hogy ez miért csak az önkormányzati képviselőkre vonatkozik, a parlamentiekre miért nem? Na, elég az hozzá, hogy a végén olcsón megúszták, életfogytiglannal.

- De hogy jön ez össze a demokráciával? - háborogtunk gyermeki naivitással.

- Nagyon is jól jön össze - magyarázta az öreg. - A magyar parlament végre megtalálta az igazi hangját, óriási viták, politikai összecsapások zajlottak olyan fontos kérdésekben, hogy mákos tészta legyen-e vacsorára vagy túrós. És boldogan éltek, amíg le nem telt a büntetésük - fejezte be ükapó.
- Későre jár, gyerekek - mondta aztán -, ideje, hogy eltegyük magunkat holnapra!

Elrágcsáltuk a maradék gumókat, gyökereket, eloltottuk a tüzet, és visszamásztunk a fákra.