A fejlett világ kockáztatja jövőjét
A valóságot tükrözi-e a "Hallo magazin effektus"? Valóban olyan csillagászati vagyonra tesznek szert a gazdagok, mint azt a bulvársajtóban napról napra olvassuk, tényleg egyre nő-e a szakadék a társadalmakon belül és az országok között? A kérdés korántsem "akadémikus" érdeklődés, a fejlett országok zömében az emberek elfogadhatatlannak érzik a nagy egyenlőtlenségeket, és mindezért a globalizációt hibáztatják. A BBC, 34 országban készített felmérése szerint a megkérdezettek kétharmada volt ezen a véleményen.
A tények és tendenciák feltérképezése volt a célja annak az OECD-kutatásnak, amely több évtized - az 1980-2005 közötti időszak - folyamatai alapján elemezte a társadalmi egyenlőtlenség alakulását. Megvizsgálták, hogy a 30 tagállamban miként változott a jövedelemeloszlásnak, a háztartások vagyonának vagy a közszolgáltatásoknak egyenlőtlenséget alakító szerepe. A jelentés nemzetközi tanulságairól - a tanulmánykötet tegnapi bemutatóján - Michael F. Förster, az OECD szociálpolitikai részlegének vezető szakértője, a kötet társszerzője beszélt, míg a magyarországi helyzetről a Tárki kutatója, Medgyesi Márton.
Egyenlőtlen növekedés? - a kötet kérdőjeles címe is kifejezi, hogy a "közérzület" nem felel meg ugyan a valós folyamatoknak, ám a trendek korántsem egyértelműek. Pontosab-ban: a múlt század nyolcvanas éveiig az egyenlőtlenségek a fejlett országokban egyértelműen csökkentek, az elmúlt évtizedekben azonban az ál-lamok többségében ismét növekedésnek indultak. Bár még ekkor sem mindenütt. Mexikóban, Görögországban és Angliában csökkentek a különbségek. Ott pedig, ahol nőttek - mint például Németországban, Norvégiában vagy Finnországban -, korántsem annyira, mint a többség gondolja.
Az egyenlőtlenség egyre meghatározóbb oka - állapították meg a kutatók - a teljes időben foglalkoztatottak keresete közötti különbség növekedése. Ez utóbbi jelenség arra vezethető vissza, hogy a globalizáció és a technikai fejlődés "széthúzza" a képzettségtől függő jövedelmi különbségeket. Tovább erősíti ezt a hatást, hogy a kevésbé képzettek foglalkoztatási rátája csökkent, és körükben magas a munkanélküliség. Márpedig a nem foglalkoztatottak szegénységi rátája csaknem hatszorosa a dolgozó családokénak. A jelentés nem egy ponton - például a szegénységet befolyásoló tényezők elemzése során - cáfolja a közhiedelmeket. A kutatások azt mutatják, hogy az elmúlt két évtizedben a nyugdíjkorhatár körüliek és annál idősebbek - vagyis az 51-75 év közöttiek - jövedelme emelkedett a legnagyobb mértékben. A nyugdíjasszegénység is csökkent, már kisebb, mint az OECD-térség teljes lakosságának átlagos szegénységi mutatója. Nőtt viszont a gyermekszegénység mértéke. A fejlett világ ezzel is kockáztatja saját jövőjét.
Az állami szolgáltatások - az egészségügyi és az oktatási rendszer - negyedével csökkentik az egyenlőtlenség mértékét. Ez arra utal, hogy a "szociális háló" fenntartása és az abból való tömeges kihullás megakadályozása alapvető társadalmi érdek. A legfontosabb szerepet azonban abban, hogy valaki a társadalom peremére kerül-e, a munka, illetve ennek hiánya játssza. A tanulmány szerzői szerint a megoldás a biztos kenyérkereset. Ezért a kormányoknak az adózási és támogatási rendszerek hatékonyságának javítása mellett többet kellene tenniük az emberek munkába állításáért és munkában tartásáért.
Az egyenlőtlenség mérséklődésének is lehetnek azonban káros mellékhatásai. Erre akár a Tárki kutatásai is példaként szolgálhatnak - az intézet adta a Magyarországra vonatkozó adatokat -, amelyek szerint nálunk az elmúlt években csökkentek a jövedelmi különbségek. Az elemzők véleménye szerint ugyanis ez elsősorban annak tudható be, hogy az alsó középosztály jövedelmi helyzetét javító programokat a felső középosztály növekvő terhei révén finanszírozták. Ez a változás azonban nem a legszegényebbek kitörési esélyeit növelte, hanem azok terheit, akik munkában állnak.
Egy jó kormányzati politika - vélik a szerzők - "mindent megváltoztathat". Kérdés, hogy ha ez abban az időszakban, amikor a világgazdaság dinamikusan fejlődött - 1980-2005 között - nem sikerült, most mekkora a remény erre.
A bezárkózás zsákutca
Az egyenlőtlenséget a jó kormányzati politikák jelentősen mérsékelhetik, ám ez nem jelenti az állam mindenhatóságát - válaszolta Michael F. Förster felvetésünkre, hogy a beszámoló záró üzenete, mely szerint egy jó kormányzati politika mindent megváltoztathat, mintha ezt sugallná. Amit a kormányok tehetnek: olyan kölcsönös felelősségi rendszer kialakítása, amely a közhatalom mellett az embereket és a vállalkozásokat is felelőssé teszi saját, illetve alkalmazottaik sorsának alakulásáért. Azok a programok bizonyultak a fejlett országokban sikereseknek, amelyek feltételekhez kötötték a támogatások jelentős részét. Például a német Harz program, amely a munkanélküli-támogatást a segélyezett aktivitásához köti, vagy a holland, ahol az üzemek állják a kevesebb mint három éve náluk dolgozók táppénzét.
A gazdasági válság elsődleges következményeként az országokon belüli jövedelemkülönbség akár mérséklődhet is - jelezte előre az OECD vezető tanácsadója -, mert a legjobban keresők jövedelme már csökkent, míg a középosztályé és a legszegényebbeké átmeneti ideig még akár szinten is maradhat. A második fázis viszont ismét az egyenlőtlenség növekedését hozza magával, és itt kap megint fokozott szerepet az előbb említett kölcsönös felelősség. A válságkezelésben a "puha" megoldások előbb-utóbb nagyon drágának bizonyulhatnak.
Sok ország a protekcionizmusban - az import minimalizálásában, a vendégmunkások hazaküldésében - látja a túlélés zálogát. Förster szerint viszont ez veszélyes csapda, mondván: a történelem folyamán a bezárkózás zsákutcának bizonyult, mind gazdaságilag, mind társadalmilag. A nacionalizmus első jelei már megjelentek Írországban vagy Angliában, ez az a politikai veszély, ami ízekre szedhet egy társadalmat. De gazdaságilag is irracionális a protekcionizmus: a növekedés a nyitott országokban mindig gyorsabb volt, mint a bezárkózókban. A társadalom kohéziójának megtartásához persze más eszközök kellenek most, mint a növekedés időszakában.
