Romaügy: szól a vészcsengő
Bőviben vagyunk a csekély hatásfokkal megtartott cigányügyi konferenciáknak, remélhető viszont, hogy az a tanácskozás, amit a közeljövőben Konfliktus, rasszizmus, erőszak címmel rendeznek a Közép-Európai Egyetemen, végre komoly lesz. Részben azért, mert várhatóan a roma és nem roma szakértők színe-java elfogadja a meghívást, másrészt pedig maga a helyzet is komoly.
Az utóbbi időben megszaporodtak a cigányok elleni, halálos áldozatokat is követelő támadások. Még akkor is így van ez, ha egyelőre nem tudni pontosan, milyen arányt tesznek ki a rasszista atrocitások és az egyéb bűncselekmények (amikor esetenként nemcsak az áldozatok, hanem a támadók is cigányok). A tanácskozás szervezőinek felhívása szerint a magyarországi cigánysághoz tartozó egyének és közösségek a kilencvenes években éltek át hasonló erőszakhullámot, mint napjainkban.
A félelmeket növeli az a tény - olvasható -, hogy a támadásokkal párhuzamosan megjelentek azok a szervezetek, amelyek (megnyerve a többségi lakosság egy részének szimpátiáját) erődemonstrációkat tartanak a romák által sűrűn lakott településeken. Megpróbálják átírni a romákkal kapcsolatos társadalmi és politikai közbeszédet, a cigányokat a "társadalmi együttélés, a nemzet biztonságának és a gazdasági stabilitásnak a gátjaivá tenni".
Nem kell Magyarországon, de még csak a térségben sem élni ahhoz, hogy veszélyt jelentsenek a szélsőjobbos mozgalmak. Legfeljebb máshol mások, például a bevándorlók a gyűlöletkeltés célpontjai. Időnként még olyan országokban is, amelyek kívülről a nyugalom szigetének tűnnek. A magyar szülőktől származó Gellert Tamas A lézeres gyilkos című, megtörtént esetet feldolgozó dokumentumregénye (Corvina Kiadó, 2008) a konszolidáltnak hitt Svédországban játszódik. A főszereplő egy férfi - nem mellesleg maga is bevándorló szülők gyermeke -, aki a kilencvenes évek elején fegyveres merényletek sorát követte el bevándorlók ellen. A hatalmas tényanyagon alapuló könyv meggyőzően mutatja be, milyen egymást gerjesztő folyamatot indít el a fajgyűlölő agresszió és egy idegenellenes jelszavakkal kampányoló párt felbukkanása.
A szerző, Gellert Tamas nemrég Budapesten járt, és kétséget sem hagyott afelől, hogy bizonyos értelemben hasonlóságot lát az akkori svéd és a mostani magyar viszonyok között. A svédek kezdetben - a kormány asszisztálásával - próbáltak úgy tenni, mintha fogalmilag kizárt lenne, hogy náluk politikai tényezőként számolni kell a rasszista ideológiával. A következmény: általános meglepetésre a szélsőjobboldali párt első nekifutásra bejutott a parlamentbe. Aztán viszonylag gyorsan eltűnt a süllyesztőben. Gellert Tamas elmondása szerint ehhez a politikai elit, az állami szervek, a rendőrség és a sajtó markáns antirasszista fellépésére volt szükség, amit végül a társadalom nyomása, a spontán szerveződő tiltakozások kényszerítettek ki.
A pártoknak azonban ügyelniük kell arra, hogy az emberi jogok és a kisebbségek védelme ne merüljön ki az üres szócséplésben. Joe Klein, a Time magazin rovatvezetője Az elveszett politika című könyvében (Napvilág Kiadó, 2007) az amerikai Demokrata Párt korábbi mélyrepülését jórészt ezzel magyarázza. Hangsúlyozza, hogy a Demokrata Párt faji egyenlőségért vívott küzdelme az 1960-as években az amerikai politika történetének legtisztességesebb és politikailag a legnagyobb árat követelő epizódjai közé tartozott, ám az a leereszkedés, amellyel a párt az 1970-80-as években kibújt a szegényeket sújtó problémákkal való szembenézés alól, a legfelelőtlenebbek egyike volt.
A szerző keményen fogalmaz. Világosan látszik - állapítja meg -, hogy a Demokrata Párt hanyatlásának legfőbb oka az a teljes értetlenség volt, amellyel a párt a bűnözés, a jóléti intézményektől való függőségi helyzet, a pozitív diszkrimináció, az integráció érdekében a gyerekek kötelező buszoztatása és más hasonló, a faji kérdést feszegető problémákkal szemben táplált társadalmi félelmeket kezelte. A demokrata pártiaknak a szegénység kultúrájáról nagyjából annyi mondanivalójuk volt, mint a West Side Storynak: a szegények áldozatok, lezüllésük oka a nincstelenségükben rejlik. Az "áldozat hibáztatásának" minősítették az összes, a jóléti rendszer "perverz ösztönzőrendszerének" kiigazítására irányuló kísérletet. Minden, a törvényre és a rendre való hivatkozásban a faji előítéletek szítását orrontották. Ha valaki csak említést tett a szülői felelősségről, reménytelenül ódivatúnak és - biztos, ami biztos - rasszistának bélyegezték. Több pénzt a szegényeknek, az iskoláknak, a korrupt önkormányzatoknak, melyeknek vezetését ekkora részben teljesen elvetemült kisebbségi politikusok töltöttek be: ez volt az egyetlen megengedett válasz a városokban végbemenő pusztulásra - írja Joe Klein.
A külföldi összehasonlítások persze szükségszerűen sántítanak. Már csak azért is, mert hazai példák igazolják, hogy a jóléti rendszer kiigazítására tett kísérlet önmagában nem érdem, az elfuserált próbálkozások súlyos károkat okozhatnak. Az amerikai fejlemények ugyanakkor azt a meggyőződést szilárdítják, hogy egy párt az elvek felrúgása és jobboldali fordulat nélkül is képes kimászni a gödörből. Hiszen ma a Demokrata Párt adja az Egyesült Államok első fekete elnökét.
Visszatérve Magyarországra: a Political Capital nemrégiben közzétett elemzése szerint a térségben erősebbé és látványosabbá váló etnikai konfliktusoknak nem maguk a szélsőséges szervezetek a legfőbb okai. A társadalmi probléma legfőbb gyökerét a romák alacsony integrációja, a közbiztonsággal kapcsolatos félelmek és az állami szervekben megrendült bizalom jelenti.
Az egzisztenciális félelmek meggyőzőbbé tehetik a szélsőséges politikai retorikát - figyelmeztet a Political Capital. Tovább nőhet az amúgy is kiemelkedően magas roma munkanélküliség, ami konzerválhatja a cigányok társadalmi deprivációját és kirekesztettségét, erősítheti a feszültségeket.
Az általánosan jelen lévő érzületek alakítják ki és termelik újra az igényt a gyors, radikális megoldást kínáló szervezetek és irányzatok iránt. Tehát - vonja le a következtetést a Political Capital - a szélsőséges szervezetek egy meglévő társadalmi igényt szolgálnak ki, és nem maguk teremtenek egyet. Azonban a romákkal szembeni szimbolikusan agresszív fellépéseikkel, fenyegető felvonulásaikkal jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy az előítéletek etnikai erőszak formájában öltsenek testet. A betiltás nem feltétlenül szüntetné meg a szélsőséges szervezetek tevékenységét és az általuk generált politikai kockázatot, esetleg még a tagság további radikalizálódásával is járhat.
Az eddigi integrációs politika a Political Capital elemzése szerint is kudarcot vallott. A megállapítással aligha lehet vitatkozni. A legnagyobb baj tényleg ez, és a felelősség - mással össze nem vethető arányban - a politikai elitet terheli. A megoldások keresésében viszont nagy szerepük lehet a témában otthonosan mozgó, elkötelezett szakértőknek. Lehet, hogy éppen a mostani, a Közép-európai Egyetemre meghirdetett tanácskozás segít majd kimozdulni a holtpontról.
A rendezvény egy sorozat első állomása lesz. A sok rossz között biztató előjel, hogy a minap állásfoglalás született a békés "cigány-magyar együttélés", az etnikai konfliktusok megakadályozása érdekében. A Batthyány Alapítvány összejövetelén nyilvánosságra hozott, eredendően konzervatív kezdeményezéshez más eszmerendszerhez sorolt közéleti személyiségek is csatlakoztak.
Mintha kezdene ébredezni a magyar értelmiség.
