Egy szemlélődő arisztokrata születésnapjára
Történésznek túlságosan jó író, írónak meg túlzottan szaktörténész. Ezért aztán egyik akol sem melegíti. Ő azt mondja: "Én nem tudok cselekményt, bármilyen cselekményt kitalálni; azért vagyok történész, mert számomra érdekesebb, ami történt, mint ami megtörténhetett volna: az előbbiben benne van az utóbbi is, és a kettő elválaszthatatlan egymástól". "Mentségére" még hozzáteszi: "aki történész és nem ír jól, az nem lehet jó történész. Mert akkor nem gondolkodik jól. Mert a mondat nem csak a gondolat kifejezése. A mondat a gondolat befejezése is". Közben - a mosolyán látni -, kifejezetten élvezi a mondatot is, és azt is, hogy nem tudják beskatulyázni az életművét. A remekül író-brilliáns történész kettősét. A könnyű szó azonban ne tévesszen meg senkit: a szöveg magával ránt, de a mélység megértése nem ajándék.
Skatulyázhatatlan, hát "csak" szemlélődő arisztokratának gondolom. Vagy - ha tiltakozna -, régi vágású, szemlélődő angolszász gentleman-nek, aki hihetetlen érzékenységgel rögzíti és hurkolja egybe múlt és jelen pillanatait. Leírásai élesek. Elemzései logikusak. Ismeretei páratlanok.
A harsányság messze elkerüli őt és a munkásságát is. Nemcsak hirdeti, hanem percről percre meg is éli a régi angol közmondást: mértékletességet a mértékletességben is. Mértéket tartva végigszemlélte és megírta a szerinte éppen leáldozóban lévő újkori történelmet. Közzétett több mint kéttucat könyvet, hatszáz tanulmányt, cikket, esszét, adott számtalan interjút. Amit a második világháborúról, Churchillről - akit rajongva tisztel -, Sztálinról, Hitlerről közzétett - megkerülhetetlen. De írt a régi Budapest kultúrájáról, írt Amerika XX. századi történetéről, s remekül megírta saját, álönéletrajzát: inkább - gondolkodásának történetét.
Közben elsiratta a régi úriemberi angolszász kultúrát, világot, életmódot, amelyet szertefoszlatott a tömegdemokrácia kora, s amelyben - nem titkolja - nem érzi jól magát.
Abszolút idealista, a szellemtörténeti tradíciók képviselője. Maradéktalanul osztja Pascal 350 éve megfogalmazott gondolatát: a vélemény kormányozza a világot. Ami a tömegdemokrácia, a "korlátlan népfelség elve" hódításának korában rettentő veszélyekkel jár. Itt újra felfedezi nekünk e gondolat hagyományait, vele olvassuk megint Tocqueville-t. Meg Ortega y Gassettet.
A második világháború utáni években - mondja Lukacs -, amikor "egész társadalmak demokratizálódtak: fokozatosan átvették az amerikai gyakorlatot, amely súlyt adott a tömegeknek. Ez nem csak a politikára vonatkozott. Előnyök inkább a jövedelemből, mint a tőkéből, inkább a hitelképességből, mint tényleges magántulajdonból fakadtak... Az új közgazdaság a magántulajdon tömegének gyarapodását hozta... ennek következtében meggyöngült a radikális vagy forradalmi politikai lendület". A hagyományos politikai kategóriák elavulnak, mondja, a valódi törésvonal a jövőben talán a technikában, a gépesítésben bízók és a hagyományokra, a társadalmi konvenciókra támaszkodók között húzódik majd. A "fejlődés" támogatói és azok között, akik szeretnék megóvni a Földet. A haladásban nem kételkedők és azok között, akik megkérdőjelezik azt.
Undorral beszél a kommunistákról, végelgyengülni látja a hagyományos baloldalt. Eltemeti a liberalizmust, de a jobboldali konzervativizmust is meghökkenti, amikor már az ötvenes évek elején, a McCarthy-korszak tetőpontján azt mondja: nem a kommunizmus az igazi ellenség, hiszen az csak a szovjet fegyvereken nyugszik, vonzó soha nem volt Kelet-Európa népei számára, s - folytatja ma - nem Reagan nyomására bukott meg a szovjet birodalom, hanem mert a kommunista eszmében már a hatalom legbelső emberei sem hittek.
Aztán a globális képben feltűnik az ember. A veszély, mondja Lukacs, a tömegdemokrácia és annak tömegkultúrája. Hogy veszni látszik végérvényesen az Esse quam videri - az Inkább lenni, mint látszani felfogása, amely "az érettség jele, a gyermetegség ellenkezője, Az utóbbi célja a láttatás, a nyilvános tetszés. A nem erre törekvő életvitel ritkasággá vált, mint ahogyan a meglehetősen önállóan gondolkodó ember is ritka, mint a fehér holló". És: "Sokkal roszszabb, ha valaki nem akar gondolkodni, mintha nem tud". E kor része az a fajta tömegtájékoztatás, amely már inkább szórakoztat, mint informál, amelyben a gondolat terjedése technikai értelemben hihetetlenül felgyorsult, valódi hatása pedig hihetetlenül lelassult. Túl nagy ugyanis a befogadó tömeg, és ezzel túl nagy lett a vásárlótábor az olcsó érvekre, a populista magyarázatokra. Amely populizmusba hanyatlik az amerikai demokrácia, s vele a Nyugat...
Ezen a világképen van mit merengve elmélkedni, van mit vitatni, ami - látva felfestőjük tudásbeli fölényét -, nem könynyű, ám manapság ritka élvezetes szellemi kalandot ígér.
John Lukacs - Lukács János történészt köszöntjük ma, 85. születésnapján.
