Mintha intézményesülne a hallgatás
- 1999-ben járunk. Ötvenéves. Már feladta a politikai karrierjét, éppen a Lehel csarnokot tervezi...
- Igen, ekkorra már leszámoltam a politikával, a művészet sokkal nagyobb kihívást jelent számomra. A Tocsik-ügy kirobbanása után mondtam le a parlamenti képviselőségről, viszont az SZDSZ-nek azóta is tagja vagyok. Mit mondjak, sikertelen politikus voltam. Nem volt elég ambícióm. Tervezőként viszont volt és van is. A Lehel meg úgy jött, hogy nekem mindig is tetszett Budapest tomboló eklektikája, úgyhogy a Lehel is azt a műfajt tükrözi, amit én "radikális eklektikának" nevezek. A koncepció az volt, hogy egy három földszintes piacot tervezzünk, parkolóval a tetején, így mindegyik szintet hasznosíthattuk - akár a tetejéről, akár a metróból érkezel, rögtön megtalálod, amit szeretnél. Vicces, hogy ezt már 1905 óta tervezték, úgyhogy majdnem száz év telt el, mire megvalósult. A belső terekhez nem nyúltam, az a retró hangulat, ami a piacot jellemzi, gyakorlatilag magától alakult ki. Belakták.
- 1989. Negyvenévesen már túl van az SZDSZ alapításán, a kerekasztal-tárgyalásokon, a katarzison...
- Hát igen, a katarzis. Valami egészen rendkívüli élmény, amikor valami, ami mellé odaálltál, győzedelmeskedik. És nyilván baromi büszke is vagyok rá. Ráadásul az átmenet nem vérfürdővel, hanem békés, jogi úton történik. Jó, gyakorlatilag tudtuk, hogy nem lesz vér, de azt még nem tudhattuk, hogy pontosan hogyan zajlik és meddig tart az őrségváltás. Mi, ugyebár, a lengyel kerekasztalmodellt vettük át, annyiban volt speciális a magyar átmenet, hogy - nem kis részben az SZDSZ hatására - a kommunistákkal nem egy monolitikus ellenzéki tömb állt szemben, így az asztal körül már egy kis parlament alakulhatott ki, nem kell ecsetelnem, mekkora jelentősége volt ennek. Viszont így húsz év távlatából már az is világos, hogy ez a furcsa, békés rendszerváltás végigsöpört a világon, Chilétől Dél-Afrikáig. Lehet persze azt mondani, hogy felülről vezérelt volt az átmenet, de helyi bázis nélkül nem sikerülhetett volna! Az alkotmányos intézmények pedig, amelyeket akkor létrehoztunk, olyan erősek, hogy innen már nincs visszaút - ez az igazi jelentősége ennek a dátumnak.
- 1979: harmincévesen a legvadabb ellenzéki időket éli, a szamizdatkorszak hajnalán már javában szervezkedik.
- Igen, ez az ellenzék első nyilvános fellépésének időpontja, és igen, tulajdonképpen a szamizdatkorszak kezdete. Azt látni kell, hogy 1968 után is mély hallgatásba burkolózik az ország, ezt próbáljuk megtörni, tesztelve a rendszert, hogy meddig mehetünk el. Mi is meglepődtünk, mekkora támogatottságot tudtunk elérni, amikor több mint háromszáz értelmiségi írja alá a Vacláv Havel bebörtönzése ellen tiltakozó petíciót. Akkoriban azért ez nem volt mindennapos, az '56-ban a Bem-szobornál tartott lengyel szimpátiatüntetés után pedig volt némi áthallása is. Nem tudhattad, mi lesz ebből! És nemcsak az ellenzék kemény magja vesz részt, hanem rengeteg mérnök, közgazdász, ötvenhatos veteránok... Ez az akció sok kérdést fölvetett, elsősorban azt, hogy a mi generációnk is betartsa-e az íratlan szabályokat. Ugye a Haraszti-per után járunk (kéziratnak minősül-e a Darabbér...), ami a keményvonalas kommunisták utolsó próbálkozása volt. Ez azért elég durva, ha belegondolsz, több mint húsz év után ez volt az első kirakatper. Persze a visszájára fordul ez is, mert az értelmiség szolidaritást vállal a Mikivel. És ekkortájt kezdődik a zugnyomdás, szamizdatos korszak, szintén lengyel mintára, majd néhány évvel később már indul a Rajk-butik. Azért az is igaz, hogy Kádár nagyon vigyáz arra, hogy mi legyünk és maradjunk a legvidámabb barakk, és nem mondom, hogy nem számítottam arra, hogy a nevem is megvéd, hiszen Kádárnak volt egy elhíresült mondata, miszerint nem lesz még egy Rajk-per. A rendszert tehát egyre radikálisabb eszközökkel tudjuk tesztelni. Emlékszem, fogadásokat kötöttünk, hogy meddig lesz nyitva a Rajk-butik... Végül három évig kihúztuk, akkor viszont elvették a lakásomat, ráadásul egy olyan indoklással, amilyet a szobáztatóknak szoktak mondani: "nem a szocialista együttélés szabályai szerint élek".
- 1969 - a húszéves egyetemista, akinek az édesanyja feljelenti Rákosit...
- Hát igen, az a Kex-koncert... Fegyveres erőszakkal vádoltak meg a koncert végén, az Ifjúsági Parkban kitört verekedés miatt. Nem mondom, elég durva volt. Semmi nem lett volna belőle, ha hagyom megveretni magam, de hát balhés gyerek voltam, és előkerültek holmi vasszékek is... Mondanom sem kell, a rendezők mind volt ávósok voltak, akiknek nagyon viszketett már a tenyerük. Anyámnak köszönhetően, az incidens miatt senkit sem rúgtak ki az egyetemről, viszont a legenda szerint a párton belül kemény összecsapás volt a történtek miatt a keményvonalasok és a reformisták között. Ekkor egyébként még leginkább csak szemlélője vagyok az eseményeknek. Egy évvel vagyunk Csehszlovákia megszállása után, megrendül a tudat, hogy a rendszeren belül lehetnek különböző opciók. A korosztályom teljes lázban ég, pezseg az egyetemi avantgárd művészeti közeg... Szerintem ez a kulturális forrongás a legmeghatározóbb, nem a politikai hagyaték a lényeg. Nem a zászlólengető rockerek korszaka ez, hanem Zappáé meg a Kexé. Ekkor talál igazán hangjára a mi generációnk. És persze ekkor már fölmérheted a lehetőségeket: beállsz az öncenzúrázók sorába, vagy megőrzöd az integritásodat. Néhány évvel azelőtt járunk, hogy a rendőrség befalazza a Galántai tárlatának bejáratát, úgyhogy a hatalom bornírtságát is megtapasztalhattam már. Azt nem tudom, hogy ekkor is jelentettek-e rólam, nem kértem ki a dossziét az állambiztonsági levéltárból, bár kedvet csináltak hozzá barátaim; azt mondják, olyan, mintha naplót vezettél volna... 1969 egyébként a Rajk-szakkollégium megnyitásának időpontja is, az apám által alapított népi kollégiumok mintájára. Innen rajzanak ki a későbbi ellenzékiek, édesanyám hihetetlen erőfeszítéseket tett ezért. A kompromisszum az volt, hogy utcát is elneveztek édesapámról, bármennyire tiltakozott ez ellen anyám. Ma már jól látom ezt a korszakot: ki akarták sajátítani apám nevét mint a kommunista hősét, de beszélni nem lehetett róla. Nem is engedték megjelentetni anyám könyvét a Magvetőnél, ami persze érthető volt, a hatalom nem engedhette, hogy az emberek megtudják, hogy is volt az a kirakatper... Édesanyámról jut eszembe: ekkortájt történt, hogy elterjedt a pletyka: jön haza a Rákosi. Anyám úgy felháborodott, hogy feljelentette gyilkosság miatt, mivel úgymond beismerte, hogy neki, mármint Rákosinak mennyi álmatlan éjszakájába került a Rajk-ügy "megoldása". De nem ám Kádárnak címezte a levelet édesanyám, hanem a postabontónak, mert tudta, hogy az aláírás miatt felkerül a főnökhöz, az továbbítja az ő főnökének - és mire felér a pártbizottsághoz, már mindenki tudni fog róla. Az volt a mázlijuk, hogy Rákosi közben meghalt, nem is tudom, mi lett volna, ha megéri az esetet...
- 1959: a tízéves gyerek nemrég érkezett haza a romániai fogságból, apját már tíz éve kivégezték...
- Próbálnám élni az általános iskolások normális életét, leszámítva, hogy a fél baráti kör börtönben, a másik fele külföldre menekült a kivégzés elől, és javarészt megözvegyült asszonyok nevelnek. Mi két évet húztunk le Romániában, ahol tizenhárman voltunk gyerekek, mind félárvák, árvák. Kortársaimhoz képest én már rutinos versenyző voltam, pár hónapos voltam csak, amikor bebörtönözték apámat, és anyámat sem láttam ötéves koromig. Odakint, a fogságban is az egyedül maradt asszonyoktól kaptam a legtöbbet. Hihetetlenül erősek voltak. Töretlenül kitartottak a politikai meggyőződésük mellett. Ez nagyon nagy hatással volt rám, és a későbbi szamizdatkorszakban is ez volt a lényeg: lehet nyomtatgatni, persze, de az erkölcsi hinterland nélkül nincs sok értelme. Romániára visszatérve, emlékszem, hogy kutyás őrök felügyeltek, talpas szekusok, állítólag tudtak magyarul. Viszont megtanítottak románul is, de ez teljesen törlődött az emlékezetemből. Arra viszont emlékszem, hogy játszhattunk a minket őrző kutyák kölykeivel is, és azt sem felejtem el, amikor bedobták nekünk a Népszabadságot. Így tudtuk meg, hogy Nagy Imrééket kivégezték. Kegyetlen cikk volt, végig kellett olvasni, hogy kiderüljön, mi volt az ítélet. Mielőtt hazaengedtek, az egyik gyerek megkérdezte: és otthon is lesznek őrök? Mondták neki, nem lesznek. De jó - mondta -, akkor meg tudunk szökni?
- Vissza 2009-be: hatvanéves. Az egykori demokratikus ellenzék nagyjai már visszahúzódtak a politikától, vagy ha nem, akkor csalódottak, reményvesztettek. Édesapját ezerszer piedesztálra emelték, majd ugyanazok meggyalázták...
- Sokan csak kiszálltak, végül is húsz év nagy idő. Nem feltétlenül illúzióvesztésről van tehát szó. Amúgy meg azt mondják, az a jó párt, amelyik túléli az alapítóit. Ez zajlik most, és nem csak az SZDSZ-ben. De hát végül is ezt akartuk, nem? Amúgy inkább amiatt aggódom, hogy teljes amnéziát látok, és nem csak az értelmiségnél. Szabó Miki mondta egyszer, hogy eltűnt a családi történetírás, amikor a nagyi mesél a vasárnapi ebéd mellett. Sajnos ezt megismétlődni látom, ma is mintha intézményesülne a hallgatás. Mindeközben meg valami végtelenül provinciális, "ki, ha nem én" című zenés operett introvertáltságához közeledik az ország. Aki tehetséges, dinamikus, elmegy külföldre dolgozni. Csak a partikuláris érdekek számítanak, ami egy borzasztóan mély generációs szakadékról árulkodik, ez okozza az amnéziát is. Ezt viszont meg is érdemeljük, mert ez a mi felelősségünk. Ami pedig édesapám emlékét illeti: a történészek máig adósak a morális fejlődéstörténet leírásával. Mert ez a lényeg, nem a per, hanem a folyamat, az az út, amit a spanyol polgárháborútól a fasiszta ellenállás szervezésén keresztül a kommunizmusig megtett. Az, hogy hogyan kezdi fokozatosan feladni az elveit, hogyan válik párt-apparátcsikká, harminchat éves korára hogyan lesz belőle belügyminiszter. És persze, tanúja voltam annak, hogyan tűzték zászlóra apám nevét, majd hogyan cincálták szét. Mondták, hogy ő "legalább erdélyi volt" vagy hogy "legalább nemzeti kommunista volt, nem pedig moszkovita". Most komolyan, hány fideszest talál ma, aki bevallaná, hogy ő bizony a Rajk-szakkollégiumba járt? Szóval, az igazi válaszokkal még tartoznak a történészek, nekem nincs válaszom. Csak viszonyulásom van. Édesapámmal valahogy úgy vagyok, hogy a rendszert, amit az ő aktív közreműködésével felépítettek, az én aktív közreműködésemmel lebontottuk.
