A berekcsősz
Futó Elemér aligha túloz. Az idén hetvenéves egykori természetvédelmi őr egész életét egy néhány négyzetkilométernyi területen, a Kis-Balatonon és annak környékén élte le. Mostanában - a tavalyi tényleges nyugdíjba vonulása óta - egy kicsit több ideje van, így aztán a közelmúltban első kötetes szerző lett belőle: megjelent a Berekjárás című könyve, amelyben a ma már csak az emlékeiben élő egykori bereknek és az ott lakó embereknek a képét rajzolta meg.
Futó Elemér mindezt kötelességének érezte, mivel rajta kívül már nem sokan emlékeznek az évtizedekkel ezelőtti Kis-Balatonra. Kölcsönvéve a szavait: "a Matula bácsik kora lejárt". Sőt, ő sem az már, mint aki régen volt.
- Amikor a hetvenes évek elején erdészből természetvédelmi őr lettem, és hazaköltözhettem a Kis-Balatonhoz, még gyalog vagy biciklivel, esetleg csónakkal jártuk a vidéket - mondja Futó Elemér. - Később átszoktunk a kocsira, nekem például három Trabantomat fogyasztotta el a berek az évtizedek alatt. Ma meg már terepjáróval járok. Annak idején mindennapi viseletben dolgoztam, később szép zöld egyenruhában. Ma már bakancsot húzok, pedig még természetvédelmi őrként is sokáig csak mezítláb járkáltam a berekben.
Futó Elemér nemcsak a felnőtt éveit, hanem a gyermekkorát is a Kis-Balaton mellett töltötte, sőt tulajdonképpen édesapja mesterségét folytatta, aki a második világháború végéig a Festeticsek vadőre és hal-őre volt.
- A régi erdészek, halőrök meg vadőrök tulajdonképpen korabeli természetvédelmi őröknek tekinthetők - mondja Futó Elemér. - Elsősorban persze az uraság vadjaira és halaira vigyáztak, de közben arra is figyeltek, hogy egyetlen állatfaj se szaporodhasson el túlságosan a többi rovására. A Kis-Balaton egyébként is a természetvédelem hazai bölcsőjének számít, hiszen a Madártani Intézet már 1922-től foglalkoztatott itt egy kócsagőrt, aki egyrészt figyelte és gyűrűzte a madarakat, valamint kalauzolta a városból érkező érdeklődőket.
A Kis-Balatonon először 1951-ben jelöltek ki egy 1400 hektáros részt természetvédelmi területnek, amelyből 1986-ban lett 15 ezer hektáros tájvédelmi körzet, ami 12 éve része a Balaton-felvidéki Nemzeti Parknak.
- A jó természetvédelmi őrnek sok mindenhez kell értenie - állítja Futó Elemér. - Először is ismernie kell valamennyi itt előforduló állatfajt. Aztán vadászként is helyt kell állnia, hiszen a terület egyharmadán a nemzeti park gyakorolja a vadászati jogokat, így a túlszaporodott vaddisznók és szarvasok ritkítása is rá vár. A természet-védelmi őr egyúttal agrárgazdálkodó is: úgy kell hasznosítania a nemzeti park kezelésében lévő ötezer hektáros területet, a szántókat, a legelőket, az erdőket meg a nádasokat, hogy nyereséget hozzanak. Ezenkívül idegenvezetőként is számítanak a munkájára, neki kell kalauzolnia a turistacsoportokat a berekben.
Futó Elemér beszél a régi rapsicokról is. Szavai szerint a környékbeliek nem tekintették őket bűnözőknek, de még a halőrök is "engedélyes orvhalászoknak" hívták azokat a berekjáró embereket, akik a keresetüket rendszeresen tiltott halfogásból egészítették ki.
- Mások voltak ők, mint a mai rapsicok - mondja Futó Elemér. - Először is nem a boltban vették a hálójukat, hanem saját maguk fonták. Nem kellett nekik radar meg GPS, hogy megtalálják a halrajokat. Úgy ismerték a Kis-Balatont, mint a tenyerüket, és mindent tudtak a különböző halfajokról. És nem rabolták le a vizeket, csak annyi halat fogtak, amennyire, úgy gondolták, éppen szükségük van. Akik tudták a mértéket, azokkal volt egy hallgatólagos megállapodásunk: nem zavartuk egymás köreit. Sőt, egyszer megkértem az egyik vezérüket, a Jóska bácsit, hogy vigyen el magával. Olyan fogásokat mutatott, hogy magam is eltátottam a számat.
Más esetekben viszont nagy volt a szigor. Futó Elemér még kezdő természetvédelmi őr korában például lecsapott az öreg kanászra, aki rétisassal fogatta a halat.
- Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem - mondja. - A kanász kileste, hogy milyen úton tér meg a fészkére egy-egy vadászat után a rétisas, csőrében a friss zsákmánnyal. Amikor a madár a feje fölé ért, csördített egy hatalmasat az ostorával, mire a sas annyira megrémült, hogy elejtette a halat. Az öreg meg egyszerűen felvette a földről, aztán megsütötte magának. Egyszer meglestük őt az egyik társammal, és keményen rádörrentettünk, hogy elég legyen a dologból. Fogjon magának halat a tóból, de a rétisast többé ne bántsa.
Futó Elemér szerint a régi berek tele volt "Matula bácsikkal". Fekete István sem egyetlen személyről mintázta, hanem legalább három-négy alakból gyúrta össze a Tüskevár és a Téli berek legendássá vált figuráját.
- Egyszerű, józan paraszti gondolkodású emberek voltak - mondja. - Engem azért fogadtak el, mert tudták rólam, hogy én is a Kis-Balatonnál nőttem fel. Pedig nem tudtam úgy főzni, mint ők, nem szerettem különösebben vadászni, sőt a horgászásért sem rajongtam. Viszont jókat beszélgethettek velem, vagy nagyokat hallgathattak, ha éppen ahhoz volt kedvük.
A berekcsősz titulust a régi berekjáró emberek ragasztották Futó Elemérre. El is fogadta, pedig valójában soha nem tekintette magát valamiféle ellenőrnek. Inkább olyan valakinek, aki csak a berekben érzi igazán jól magát. Aki még ma is képes újdonságot felfedezni, valahányszor kimegy a nádasba. Mégsem könnyű szavakba foglalnia, hogy mi is az, amivel hetven éve fogva tartja őt a berek. Magyarázatképpen egy régi emlékét eleveníti fel:
- Az apám 1950-ben agyvérzést kapott, lebénult a fél oldalára. Tragédiaként élte meg, hogy sokáig ágyhoz kötötte a betegség. Nehezen tanult meg újra járni, gyenge volt ahhoz, hogy egyedül kimenjen az imádott berekbe. Még kiskamasz voltam, amikor megkért rá, hogy vigyem ki őt a szabadba. Elővettem a biciklit, az apámat felültettem a csomagtartóra, és kikerekeztem vele a Kis-Balatonhoz. Az egyik legszebb részen leültettem a fűbe, aztán melléhuppantam. Nem csináltunk semmit, csak ültünk ott órákig, szótlanul. Néztük a vizet, hallgattuk a madarakat. Egész életemben akkor éreztem magamhoz a legközelebb az apámat. Hogy miért? Az a berek titka.
