Soha nem előzött még meg ennyire felfokozott várakozás elnöki beiktatást.

Soha még színes bőrű elnököt nem választottak "odaát".

Soha katolikus alelnököt sem, mint ahogyan most Joseph Bident.

A kivételes alkalom ürügyén elmondható: a Népszabadság alapos munkát végzett ebben a témában a sokoldalú tájékoztatás érdekében. A tengerentúlról korábban Horváth Gábor, utána Szőcs László tudósított napi rendszerességgel. A lap ezenfelül szerződést kötött a The New York Timesszal az elnökválasztási kampány idejére (lásd - Versenyfutás a Fehér Házért), s a nagy tekintélyű orgánum írásainak közlésére minden szombati számában egy teljes kolumnát szentelt a szerkesztés (a zárócikkek - neves szerzői: Sheryl Gay Stolberg, Paul Krugman és Mark Leibovich - január 17-én jelentek meg). Igaz, nem kifejezetten az utóbbi két hét terméséhez tartozik, de megemlítendő a Fórum rovat kereteiben előzőleg közölt szakértők, Valki László nemzetközi jogász és Gyarmati István diplomata felvilágosító és kulturált eszmecseréje (Miért és meddig örül Európa Obamának, vezérgondolattal: 2008. november 22., december 11. és 2009 január 2.).

A Hétvége melléklet 2009. január 10-i vezető anyagát a Magyar Nemzet régvolt munkatársa, politikai üldöztetése miatt az országot 1956-ban elhagyó Charles Gati, a washingtoni Johns Hopkins Egyetem professzora, kelet-európai, s ezen belül elsősorban magyarszakértője írta (Ez nem Amerika!). Az elnökválasztás befutója után humánusan, példásan gyakorolt amerikai, illetve a mai Magyarországon kiábrándítóan megnyilvánuló demokratikus politizálás közti éles ellentét nyomatékosítására Gati egy idillikus, közvetlenül baráti (tehát teljességgel elképzelhetetlen) Gyurcsány-Orbán-párbeszéd keretébe foglalja elemzését. Szellemes és szemléletes ötlet.

Obama beiktatása örömmel, reményekkel teli, ám ugyanakkor aggodalommal is vegyes. Világgazdasági krízis, háborús állapotok Irakban, Afganisztánban, Gázában, rekord-munkanélküliség otthon, gigantikus költségvetési deficit, Guantánamo meg a terrorizmus általában - sorolni is sok!... Egy isteni küldetésű messiásnak is túl nagy feladat lenne a George W. Bushtól örökölt romos hagyaték gyors rendezése, ráadásul az utód minden előzetes kormányzati tapasztalat nélkül veszi át a hatalmat. Az új elnök képzett, dinamikus, fiatal, remek orátor, karizmatikus egyéniség. Számos tekintetben emlékeztet John Kennedyre. Vigyázni kell reá! Nehogy úgy járjon, mint az USA 35. elnöke. Amerikában is rengeteg őrült szaladgál, és szabad a fegyvertartás. A beiktatási ceremónia légi, vízi és szárazföldi biztosítását - nem véletlen - mintegy húszezer rendőr, illetve nemzeti gárdista és titkosszolgálati ügynök végzi. Ne fessük falra az ördögöt, bár tudjuk, merénylet áldozata lett éppen a rajongott John Kennedy (1963), előtte Abraham Lincoln (1865), James Garfield (1881), William McKinley (1901) - azaz négy elnök - s éppen hogy megúszta legutóbb Ronald Reagan is 1981-ben. Robert Kennedyről, Martin Luther Kingről, más hírneves áldozatokról és a számos, elnökök elleni sikertelen kísérletről nem is beszélve... Témazárásként, a biztonságot idézte élvezetesen a Kerékvilág rovatban Boros Jenő és Horváth Gábor érdekes történeti visszatekintése is (január 14.) az évtizedek során az elnököket szolgáló speciális gépkocsikra.

A halállal végződött merényletek felidézése után térjünk most át az erőszakos cselekmények aktuális hazai történéseire, pontosabban a Csepel-sziget Általános és Szakképző Iskolában történt brutális kettős gyilkosságra. Az intézet igazgatójával és helyettesével január 7-én, szerdán pisztolylövések végeztek.

Megszokott szakértelmével végezte el tudósítói munkáját a lap bűnügyi riportere, Fekete Gy. Attila. Írásából kiderült, hogy az igazgató az MSZP csepeli frakciójának vezetőhelyettese volt, a gyilkossággal gyanúsított személy pedig a szocialisták kerületi szervezetének tagja. A tudósító hozzátette: "mindazonáltal eddig semmiféle jel nem mutat arra, hogy politikai összefüggései lennének az ügynek".

Számomra magyarázatra szorul ennek ismeretében a tudósítással szembeni, a 3. oldal Álláspont rovatában ugyanattól a szerzőtől származó Kivégzés című publicisztika.

"Nincsenek kétségeim afelől - olvashattuk -, hogy a csepeli kettős gyilkosság előbb vagy utóbb érvként szolgál majd pró és kontra egyaránt a pártharcokban."

Először is képtelenség, hogy a barbár cselekményt a szocialisták bármilyen formában képesek lennének a maguk javára felhasználni. Ilyesmit az adott eset kizárólag az ellenzék számára kínál. A csepeli ellenzék azonban most - éppen a szerző kiemeléséből tudjuk - "azt (és csak azt) tette, amit ilyenkor egy kulturált politikai erőnek tennie kell: részvétét fejezte ki az áldozatok hozzátartozóinak és az MSZP-nek. Pont. Még akkor is, ha a szocialistákat politikailag kínosan érintheti az ügy - hiszen egyik tagjuk megölte a másikat..."

Ennek az előírásos ellenzéki magatartásnak, szerintem, indokolt lett volna nem csupán a rögzítése, hanem a dicsérete is - egy kulturáltabb kommunikáció reményében a kormány és ellenzéke között. Ehelyett ötlettel is felért, amit egy bekezdéssel alább találhattunk: "Senki ne gondolja, hogy az elkövetkezendő kampányokban nem hangzik majd el, hogy lám, ťezekŤ pár millióért ölik egymást."

Elszalasztott a lap egy kínálkozó alkalmat, jó szándékú gesztust, függetlenül a szélsőséges jobboldali erők honlapjain később megjelent szörnyűségektől a rákövetkező napokban.

Úgy terveztem, megpróbálok némi rendszert vinni a lap elemzésébe, például hogy vizsgálatnak vetem alá a Népszabadság 3. oldalán megjelenő publicisztikákat az Álláspont rovatban. Osztályozom az írásokat témájuk, a megírás módja, érvelésük ereje-hatása és egyéb szempontok alapján, abban a hitben, hogy a végkövetkeztetés haszonnal járhat. Az időszerűség viszont arra késztetett, hogy Obama elnöki beiktatásának lapban tükröződő felvezetéséről írjak, no meg a csepeli véres leszámolás szülte ellentmondást se hagyjam szó nélkül. A tervről ugyan nem mondok le, a terjedelmi korlátok miatt azonban erre nem keríthetek most sort - majd egy következő alkalommal.

Röviden ezúttal legfeljebb annyit, hogy ezek a meggyőzés és az értelmezés szándékával nyilvánosságot élvező újságírói vélemények magától értetődően szinte kötelezően követik napjaink legfontosabb eseményeit, s ennek köszönhetően a témaválasztásról statisztikailag levonható következtetéseknek nincs értelmük. Annak az igénynek azonban annál inkább van, hogy a lap ne maradjon le egyetlen jelentős eseményről sem. Sorra véve napról napra a lapszámokat január 5-e és 18-a között, megállapítható: a Népszabadság reagálásának gyorsasága publicisztikáiban is kielégítő. Az írások színvonala váltakozó ugyan, a belőlük sugárzó meggyőző erő úgyszintén, s főként a hazai vonatkozású témákban a következtetéseket nem mindig követi konstruktív ajánlás a felvetett problémák orvoslására. Számonként általában két publicisztika jelent meg, s ezekben a hazai, illetve a nemzetközi témát felölelő írások egymás közti aránya jó, az olvasókat közelebbről érintő hazai történések élveznek előnyt, a nemzetközi kérdéseket érintő jegyzetekkel szemben. A sorba vett 12 lapszámban található 25 anyag közül (azért nem 24, mert január 8-án kettő helyett három publicisztika jelent meg, bár az egyik a szokásostól eltérő helyen, tördeléssel és betűtípussal) 10 volt nemzetközi, 15 pedig hazai vonatkozású. Gyakorlatias példa a reánk hozott, mindnyájunkat közvetlenül érintő gázfrász: nem kevesebb mint hét írás foglalkozott az orosz-ukrán eredetű gázszállítási bonyodalmakkal. Befejezésül jegyzem meg: ismeretes, hazánk sínylette meg a legkevésbé a válságos napokat - még szomszédainkon is képesek voltunk segíteni -, indokoltan írhatott volna erről bővebben a lap, elismeréssel illethette volna a kormány előrelátását, merthogy annak idején stratégiai és egyéb célzattal nagy kapacitású tárolókat építtetett.

ombudsman@nepszabadsag.hu