Eszébe jutott a kormorán, a halászmadár, amely voltaképpen utál halat fogni: tollazatát nem védi zsírréteg, bőre közvetlenül érintkezik a folyó jeges vizével, miközben a madár félig dermedt halak után kotorászik a vaksötét mélyben. A kormorán tehát, ha csak lehet, nem halászik, s egyébként is igyekszik minél gyorsabban túllenni a dolgon, hogy aztán - kitörölve emlékeiből a folyó fekete mélyét - mozdulatlanul, félig kitárt szárnnyal szárogathassa magát a fagyos fényben.

Thakács bizonyos megértést érzett a kormoránnal kapcsolatban, hiszen ő is önmagával, pontosabban a személyiségével dolgozik, idegvégződései közvetlenül érintik a valóságot, szigetelőréteg sehol, s ha hozzáér bármihez is, fölszakad a lelke, amelynek az agy voltaképp csak a kötőszövete.

Leereszkedett tehát Thakács a gyér-villanyfényes lépcsőházból az utcára. Künn már világosodott. Hallhatóan csikorgott a fagy. Elgyalogolt a házukhoz félórányi járóföldre lévő presszóba, magába fogadni egy kávét. Ülhetett volna villamosra is, persze, egy perc alatt odaér. De mint gyakorló pánikbeteg, fölszálláskor a fölszállástól félt, leszálláskor pedig a leszállástól. Igaz, gyalog meg az úttesten való átmenéstől félt - legalább akadt valaki a városban, aki nem ment át pirosban a zebrán.

- Elvette a csajodat? Én kirúgom a lábát, te ugrálsz a fején - nevetett ötesztendős kisfiára a napfekete tekintetű, nevetős anyuka a külvárosi presszóban a pult mögött, miközben a hiperaktív kisgyerek indiánüvöltéseket hallatva rohangált a sörös rekeszek között. A felszolgálónő sajtos pogit nyomott kisgyereke kezébe, majd Thakácsra nézett:

- Oda mi lesz, kávé? Cukor egy, kettő?

- Mindegy - mondta Thakács, majd miután megitta a kávét, újra az utcán találta magát. Hóval, sóval kevert, fagyott port sodort a járdán a száraz szél. Ment, igen, Thakács az utcán, plakát ötlött szemébe a szürke házfalon: "OKJ-s piramisépítő tanfolyam", telefonszám ez és ez. A részvételhez szükséges "fejenként hatezer köbméter kőről a jelentkezőknek egyénileg kell gondoskodniuk."

"Elvégezzem a tanfolyamot?" - kérdezte magától Thakács. "Jó lenne, hisz hegyeket kell megmozgatnom."

Ment az utcán. Két, szórólapokat osztogató lány haladt vele szemben, Thakács automatikusan elvette a cetlit.

- Köszi - mondta.

"Mi a helyesebb: elfogadni, vagy nem elfogadni a szórólapot?" - tűnődött. Igen: Thakács döntéshelyzete ilyen nagyságrendű dolgokra redukálódott. "Legalább nem tudok rossz döntést hozni. Ha elfogadom a szórólapot, hozzájárulok a szórólapozók hatékonyságához, s így megmarad a munkájuk; ha nem fogadom el, a környezetet kímélem. Tévedhetetlen vagyok" - mondta magában Thakács. Közben úgy érezte: sem égen, sem földön egyetlen ember sincs, akit érdekel, amit ő gondol.

"Inkább mégsem végzem el a tanfolyamot. Hisz, ha meg is mozgatnám a hegyet, ahogy magamat ismerem, végül úgyis visszavinném oda, ahol volt" - vélekedett magában, miközben hazafelé haladt immár. Sikoltva száguldott el keresztben előtte a villamos - mint egy nyél nélküli fejsze - füstölt utána a hóval, sóval kevert por.

"Amolyan jó, az általános helyzetet nanométer-pontossággal leképező konkrét helyzet volt" - gondolt vissza Thakács este a hajnali mondatra, amit a kisfiához intézett a presszós hölgy. "A humort sem nélkülözte ez a mondat, azt a fajta, a helyzetet kívülről és felülről kezelő humort, amely viselhetővé teszi az egészet. Igen, csak így érdemes" - írta a rezzenetlen, derült számítógépbe. "Önmagában, környezetéből kiragadva, feltűnőnek minősült volna, a környezetébe illesztve mégsem volt az. Teljesen oda való volt. Nekem is meg kellene már találnom a helyet, ahová való vagyok" - gondolta Thakács, de csak egyet látott, a folyó fekete mélyét.

Versenyhelyzet a halottak közt: kit felejtenek el gyorsabban, ki éri el hamarabb a tengert.