Miskolc határában, ahol az Árok utca végén elfogynak a házak, a gát előtti utolsó telken Zelnik Istvánné és Buri György mindennap felhúz egy oszlopot a kerítésből. Azt darabokra vágják és eltüzelik. Zelnikné és párja hét éve lakik a faforgácslapokból épült kis házban. Annak idején szerszámos sufni volt. Most ház. Nekik otthon. Az otthon az, ami a szegény embert megkülönbözteti a hajléktalantól.

Olga asszony korábban konyhalányként dolgozott, György segédmunkás volt a kohászatban, míg volt. Már tizennyolc éve rokkantnyugdíjas. Saját erőből a domboldalon sem tud felmenni. Néhány éve rokkanttá lett az asszony is, ketten együtt éppen 54 ezer forintot kapnak. Vizet az utcai nyomós kútról, ebédet a szociális konyháról hordanak. Áram nincs. gyertya van és elemes rádió. Van még egy aprócska kályha, ami mindenhol füstöl, de néhány perc alatt befűti a kalyibát. A meleg addig tart, amíg tüzelnek. Reggel, mikor felébrednek, ötliteres vizes kannájukban egyetlen tömbben áll a jég.

Tavaly elég volt húsz mázsa szén, most is annyit hozattak. December végén viszont már a szénport söpörték a földről. Múlt héten Olga asszony kivette a maradék pénzt a folyószámláról és elment szénért, de a Búza téri forgatagban valaki ellopta a tárcáját.

Az első napokban eltüzelték a ház körüli bokrokat. Olga asszony összeszedte az Árok utcában kidobált karácsonyfákat a kukák környékéről, de már annak is vége. Az erdő túl messze van. Néhány napja felhúzták az első kerítésoszlopot, összevágták tüzelőnek.

- Mi lesz, ha ez is elfogy? - kérdezte az asszony. A férfi vállat vont.

Kedden még négy oszlopuk volt.

Szerdán három.

Az egykori szerszámos sufniban