Ma született hortobágyi bárány
A ma született bárány kedves képével és gyámoltalanul remegő, alig kétkilós testecskéjével tényleg olyan ártatlannak néz ki, ahogyan a mondás tartja. Ráadásul olyan szívszorítón sírdogál az anyja hasa alatt, hogy az ember rögtön megsajnálja - pedig nincs miért. Láthatóan egészséges, s habár fél órája született, máris a lábra állással próbálkozik, miközben az anyajuh a magzatburok maradékát nyalogatja le róla. A bárány az anyja fekete színét örökölte, a köldökzsinór élénk vörös színe élesen elüt a hasától. Mihelyst a kis állat többszöri orra bukás és bukdácsolás után négy lábra áll, rogyadozó léptekkel máris az anyja hasa alá bújik, azonnal megtalálja az emlőt, és szopni kezd. Az anyajuh közben szelíden döfködi a hátsóját, miközben mellső lábával a meleg hodály friss szalmával borított padlóját rugdalja.
- Amikor így kapar a lábával, az azt jelenti, hogy nagyon szereti a fiát! - mondja Tóth József juhász, aki hosszú szőrű, vastag subában álldogál mellettem.
- Ezt meg honnan lehet tudni? - kérdezem tőle, mire a férfi elneveti magát:
- Én már csak tudom. Negyvenegy éve vagyok juhász a Hortobágyon.
- S honnan lehet tudni, ha nem szereti a fiát? - firtatom tovább, mire Tóth József megint fölnevet:
- Hát azt nem nehéz kitalálni: megszurkálja a szarvával.
A hóval borított hortobágyi pusztán vagyunk, ahol akadálytalanul süvít a jeges szél, úgyhogy embert és állatot ilyenkor körös-körül nemigen látni. Ha teheti, szélvédett, csöndes helyre húzódik mindenki. A táj azonban csak látszólag mozdulatlan, a puszta mélyén ugyanis éppen most, ezekben a hetekben munkál leginkább az élet: ez a születés, az ellés ideje. A racka juhoknál az ellés akár tíz perc alatt lezajlik, s emberi segítséget, beavatkozást csak nagyon ritkán igényel. Nagyon sok bárány "féltestvére" egymásnak, hiszen az űzetés során egyetlen kos számára ötven anyajuhot terelnek össze. Ezt a Hortobágyon úgy hívják: hárem.
Születésük után három órával a bárányok már olyan fürgék, hogy szaladni kell utánuk, ha el akarják őket kapni. Márpedig el kell őket kapni hamar, mert a ma született bárányok egy fájdalmas, de gyors füllyukasztással azonosítót kapnak: ez a szám fogja őket elkísérni életük végéig. Ami sokuk esetében nem lesz hosszú. A legjobb kiállású és legelőnyösebb vérvonallal rendelkező bárányokat megtartják az állomány további szaporítására, a többieket - a "leselejtezetteket" - azonban pár hónap múlva le fogják vágni, hogy húsvéti ételek készüljenek belőlük olasz családok asztalára.
A Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Kht. tulajdonában háromszázötven ló, tízezer marha és hetvenezer juh él ezen a tájon, de találhatunk itt vagy háromszáz bivalyt, ugyanannyi mangalica disznót, valamint több tucat szamarat és kecskét is. Az állatok egy része őshonos, régi magyar fajta: ilyen a száz darab magyar nóniusz ló, a több mint kétezer racka juh és a több mint háromezer-ötszáz példányt számláló szürkemarha-gulya. Gencsi Zoltán, a társaság igazgatója azt mondja: ezzel az állománnyal a természetvédelmi és génmegőrző kht. az ország legnagyobb genetikai bankja.
- De európai összehasonlításban is megálljuk a helyünket abban a tekintetben - folytatja -, hogy a miénk a kontinens legnagyobb egybefüggő, vagyis egy birtoktestben levő biogazdasága.
Gencsi Zoltántól megtudom, hogy a kurrens cikknek számító húsvéti bárányok levágása és eladása nem is olyan nagy üzlet, mint azt az ember gondolná. Az igazgató úgy fogalmaz: ők leginkább kényszerűségből csinálják, hogy ne maradjon a nyakukon fölösleg. S mint elmagyarázza, Magyarországon azért nem jó üzlet a bárányhús, mert nálunk a juhfogyasztási kultúra mára csaknem eltűnt, külföldön meg azért nem, mert az utóbbi években Európa-szerte csökkent a birkahús ára. A társaság ennek ellenére próbálkozik: Hortobágy községben kialakítottak egy biohúsboltot, ahol földolgozott mangalica, racka juh, bivaly és szürke marha is kapható lesz január végétől.
A szürke marha az ősi magyar pásztorkultúra hagyományait őrző társaság egyik büszkesége. Gencsi Zoltán társaságában megnézzük a szürke marhák telelőtelepét, amelyről az igazgató röviden csak anynyit mond: teljesen fölösleges. A fajta ugyanis a legkeményebb fagyot is kibírja a szabadban, mindössze szélárnyékra van szüksége a teleléshez, fedélre nem.
A pusztában Nagy Imre gulyást keressük föl, aki kétszáz tehenet gondoz. A sovány, izmos férfi azt mondja: az elmúlt pár hét alatt már hetvenöt borjú született. Meg is mutatja őket: a hosszú szempillájú bocik hármasával, négyesével állnak a nagyok között. A szürke marhák védik borjaikat: a hatalmas termetű, impozáns állatok közül hárman is megindulnak a gulyások ellen, amikor azok kikapnak közülük egy egynapos, húszkilós borjút. Azt akarják megmutatni nekünk, miképpen kell azonosítót lyukasztani a fülébe - ami csak azután sikerül, hogy a nagyokat bottal arrébb kergetik. De a tehenek a távolból is aggódva figyelnek szép, vastag, fekete vonallal keretezett szemükkel.
Mire a tél véget ér, a hortobágyi puszta mintegy hétszáz szürkemarha-borjúval és több mint ezer báránnyal lesz gazdagabb. Gencsi Zoltán szerint a világörökségi táj természeti és kulturális értékére egy egész országimázst lehetne alapozni. Kicsiben náluk ez már működik: mint mondja, egy bébiételeket gyártó nyugat-európai világcég vezetője rendszeresen ellátogat hozzájuk, s minden alkalommal tucatnyi külföldi üzleti partnerét hozza magával. Nekik mutogatja büszkén, hogy mi készül e nagyszerű bioállatok-
ból Nyugat-Európában: marhahúspép kisbabáknak.
