- "Az összes oktatási elemzés téves adatokon alapul" - nyilatkozta annak kapcsán, hogy az oktatási tárca módosított olyan jogszabályokon, amelyek a hátrányos helyzetű gyerekek iskolai elkülönítésének felszámolását célozzák. Kifejtette, hogy nincsenek pontos adatok arról, hogy a településeken mekkora a halmozottan hátrányos helyzetűek aránya, így viszont eredménytelenek lehetnek a sok pénzből megvalósuló közoktatás-fejlesztési programok. Mely elemzések és programok ezek?

Havas Gábor

- Az a gyerek, aki után rendszeres gyermekvédelmi támogatást fizetnek és a szüleinek a nyolc általánosnál nincs magasabb iskolai végzettsége, halmozottan hátrányos helyzetű. A pénzellátás azt jelzi, hogy a családnak alacsony a jövedelme, a szülők alacsony végzettsége pedig azt valószínűsíti, hogy a gyerek iskoláztatása is sikertelen lesz. A problémát az okozza, hogy nincsenek pontos adatok arról, kik felelnek meg egyszerre e két feltételnek. Volt egy javaslat, hogy a rendszeres gyerekvédelmi kedvezmény igénylésére szolgáló formanyomtatványon a szülők nyilatkozzanak az iskolai végzettségükről. Ezt azonban, adatvédelmi okokra hivatkozva, elutasították. Az érintett családokat a település jegyzője kérheti meg, hogy nyilatkozzanak, de ez önkéntes. Ennélfogva mindig lehet hivatkozni arra, hogy "hát nem tettek nyilatkozatot, és mi semmivel sem kényszeríthetjük őket arra, hogy ezt megtegyék". Ebből abszurd helyzetek alakulnak ki. A településeknek, hogy fejlesztéseikre uniós pénzeket nyerjenek, pályázniuk kell, s ehhez csatolni az esélyegyenlőségi helyzetelemzéseket. Meg kell adniuk például, hogy az óvodáskorúak hány százaléka halmozottan hátrányos helyzetű, és közülük hányan nem járnak óvodába. Egy kétszáz fős faluban, ahol mindenki ismer mindenkit, van 11 óvodás, mégis az szerepel a táblázatban, hogy nincs adatuk arról, hányan halmozottan hátrányos helyzetűek. Ha nincs jó adat, akkor a cselekvési terveket nem lehet eredményesen végrehajtani. Tudnunk kellene, mekkora a mélyszegénységben élők aránya, néznünk kellene a szegregáció mértékét, de ezt így nem lehet.

- Azt állítja tehát, hogy nem lehet reális terveket készíteni a szegregáció csökkentésére.

- Igen. Két éve készítették el a települések az esélyegyenlőségi helyzetelemzésüket, s ekkor derült ki, hogy baj van az adatokkal. Kértük, pótolják. Az elmúlt évben már az elemzésekből megírt intézkedési terveket kellett elkészíteniük, precíz akciótervet kellett csinálniuk, de ugyanúgy nincsenek adataik. Beszéltem olyan falusi jegyzővel, aki cinikusan azt mondta, hogy ő kifüggesztett egy hirdetményt a hivatal folyosójára, hogy aki akar, nyilatkozzon. Persze sokan nem tesznek nyilatkozatot. Adott tehát egy szisztéma, amelyben a szabályok valamennyi eleme a halmozottan hátrányos helyzet kategóriájára épül, viszont nincsenek megbízható adatok arról, hányan tartoznak ebbe a körbe.

- Ellensúlyozhatja ezt a kormány oktatáspolitikája?

- Született egy átfogó, az oktatás minden területére kiterjedő program, ez az oktatási kerekasztal munkája. Már lehet látni, hogy részben a válságra, részben a pártokon belüli ellentétekre hivatkozva e program a maga teljességében nem valósul meg. Ennek talán a legfontosabb eleme az önkormányzati rendszer újragondolása lenne: a fenntartási-finanszírozási rendszerben óriási az ellentmondás. Erre mindig az a válasz, hogy kétharmados a törvény, és most nincs remény a megegyezésre. Pedig a rendszer működésképtelen. Az előrelépéshez összehangolt intézkedésekre lenne szükség, különböző területek összekapcsolásával, mert nemcsak az oktatási, hanem például a lakóhelyi szegregációt is egyidejűleg kell kezelni, miként a munkanélküliséget is.

- Az Út a munkához program hatékony szociálpolitikai kiegészítője annak, ami a tervek szerint az oktatásban zajlana?

- Képmutatás az egész. Mondok egy példát. Van egy nógrádi falu, ahonnan be lehet járni Budapestre. Kiderült, hogy a rendszerváltás óta nem volt olyan beruházása a fővárosnak - a Lágymányosi hídtól kezdve a bevásárlóközpontokig -, ahol ebből a faluból a romák ne dolgoztak volna napszámban. Feketén. Hajnali négykor elindultak egy mikrobusszal, és este nyolcra értek haza. Ez napi 16 óra, amire minimális napidíjat kaptak. De számukra még így is elfogadható volt. Aztán ott vannak azok a települések, ahonnan már nem érhető el a főváros vagy valamelyik nagyváros ennyire könnyen, ott még ezt sem lehet megcsinálni. Az esélyeket rontja, hogy azokat a szegényeket, akik úgy próbálnak változtatni a helyzetükön, hogy elmennek a perspektívát nem nyújtó faluból, a város fogja a jól ismert módszerekkel kiszorítani, és megakadályozni, hogy megkapaszkodhassanak. Ugyanakkor a döntéshozók ujjal mutogatnak a mélyszegénységben élő emberekre, hogy ők a felelősek a helyzetükért.

- Ilyen társadalmi közegben nem eleve reménytelen az integráció gondolata?

- Az Ámbédkar Gimnáziumot igazgató Derdák Tibor azt mondja, hogy mivel az állam ezt a kérdést nem tudja megoldani, ezért alapítványi és egyházi iskoláknak kell ezt fölvállalniuk. Minden tiszteletem ellenére ez abszurd kijelentés. A problémát csak az állam képes megoldani. Az alapvető gond az, hogy a középosztály, a magasabb társadalmi státuszú családok elfogadhatatlannak tartják, hogy a gyerekeik együtt tanuljanak a szegényekéivel, és mindenféle eszközökkel és módokon igyekeznek kikényszeríteni, hogy elkülönülhessenek tőlük. Ezt az ellenállást a legzseniálisabb esélyegyenlőségi programokkal sem igazán lehet legyűrni.

- Az sem változtatna ezen, ha nyilvánosak lennének az iskolai sikerek? Ha a középosztályhoz tartozó szülő megtudná, hogy abban az iskolában, ahol vegyesen tanulnak, eredményes oktatás zajlik?

- Olyan erős a közvéleményben a meggyőződés, hogy ez nem így van, hogy a kedvező kutatási eredmények nem nagyon változtatnak rajta. Elég egyértelmű bizonyítékai vannak annak, hogy míg a szegregált oktatás rontja a színvonalat, addig az integrált javítja, és nem csak a hátrányos helyzetű gyerekek számára - de ki hiszi el ezt nekünk?

- A kormány oktatáspolitikai irányai pont azt célozzák, szűnjenek meg az iskolák közötti különbségek. Például már korai életszakaszban beavatkozik az óvodáztatáshoz kötött támogatással, s az óvodába járó gyerek jobban veszi az iskolai akadályokat.

- Az is komplex dolog, hogy miért nem járnak a halmozottan hátrányos helyzetű szülők gyerekei óvodába. A világ legtermészetesebb dolga, hogy amikor óvodába kerül egy gyerek, beszoktatják. A gettótelepülésen, ahol egyáltalán működik óvoda, fel sem merül, hogy a szegény cigány szülő átlépheti a terem küszöbét, és bemehet az anyuka a gyerekével. 2003-ban és 2005-ben végeztem egy óvodakutatást. Mindkét esetben csináltam egy listát azokról a településekről, ahol óvodát kell létesíteni, mert lenne elég gyerek. Ezt átadtam az illetékeseknek. Erre most lenne is pénz a regionális infrastrukturális pályázatokkal. Pár hete tudtam meg, hogy Sárkeresztúr például, amely tipikus gettótelepülés, és nagyon sok a sajátos nevelési igényű gyerek, nem kapta meg a megfelelő támogatást, mert három település társult, és a másik kettő valótlan adatokat is közölt a tervezett beruházásokkal kapcsolatban. Kész, Sárkeresztúr elesett.

- De a társulás épp hogy megszabadíthatná a településeket attól, hogy a bonyolult pályázati rendszerrel ne e leghátrányosabbak szembesüljenek, egymagukban.
- Ez igaz, de én elég sok esélyegyenlőségi intézkedési tervet láttam az elmúlt egy évben. Újra és újra abba ütközöm, hogy egy öt települést összefogó intézményi társulás esetében elkenik, hogy az egyik falu gettótelepülés, amelynek a problémái teljesen mások, mint a másik négyé. És az erősebb pozíciójú település keresztülveri, hogy az ő érdekei érvényesüljenek a pályáztatásnál. A sárkeresztúri történet is erről szól: három falu összeállt, és a két jobb helyzetben lévő a saját pecsenyéjét próbálta sütögetni. Így a jogos és indokolt igény maradt beteljesületlen.