Hitek és hitvesztések emlékeiből épülünk. Hitek és hitvesztések szövevényéből születnek és abba vesznek bele (ellen)hiteink. Amazok nélkül érthetetlenek emezek. Hihetünk abban, hogy kimozoghatjuk a helyünket, megőrizhetjük a tisztességünket az adott világban. Hihetünk abban, hogy meg kell forgatni a világot ahhoz, hogy otthon legyünk és tisztességgel élhessünk benne. A világ forgandó, hol fordulunk, hol szembefordulunk vele.

Bizony naponta emlékeztetnünk kell magunkat, mi mindenben hitt és mi mindenben nem hisz már a sok ismeretlen kelet-európai. Csak így tudjuk emlékeztetni magunkat saját hiteinkre, csak így tudjuk őket eltemetni és fenntartani. Minden élő hit volt hitek tagadásából él.

Demszky Gábornak jó, nagy, tarka és izgalmas családja, sokféle tudása és nagyon erős inspirációja van ehhez az emlékeztetéshez.

Andreas-Andrej-Ondrej-András dédapa, a szigorú hegyvidéki élethez hozzákeményedett gorálok közül jött monarchiabeli vasutas, a puritán Szepesség etikáját őrző polgár hite: a helytállás, beépülés az adott rendbe és a következő generáció fölemelése a tudás által, amennyire erőnkből telik.

A következő generációra ráomlott a Monarchia. Az Andreas által fölnevelt három fiúból egy hitt benne, hogy konzervatív, magyar polgárként megélhet az új Csehszlovákiában. Neki állt módjában, hogy a tisztes ügyvédi egzisztencia fedezetében üldözötteket mentsen Tiso Szlovákiájában. A másik két fivér (sok tízezer nyugatibb és gazdagabb vidékekről érkező kommünárral együtt) már csak az új szovjet világban látott magának jövőt. Az Interhelpo szövetkezet szervezésében vagy kétezren indultak el Szlovákiából mindent föladva, kevéske tőkéjüket beáldozva a kirgiz sztyeppékre, ahol aztán az éhségen, a nyomorúságon kívül semmit sem találtak, és rengeteg szenvedés, munka és családi tragédia, gyerekhalál árán semmiről semmire jutottak. A szövetkezet hamarosan felbomlott, aki így-úgy beilleszkedett, azt a harmincas években elvitte az idegenből jöttek számára csak véletlenül túlélhető Nagy Terror. A dédapa tudta, mikor haljon meg, hogy a temetésre visszarántsa a távolból fiait. A nagyapa éppen a félkész totalitárius rendben, a szövetkezetből és a kommunista illúziókból kivetve találta meg a nyugalom szigetét, életének legpolgáribb békességét egy eldugott kirgiz faluban, s amikor apja temetéséről nem térhetett vissza, úgy érezte, a nyugalmas és értelmes élet lehetőségét vették el tőle, holott csak az internacionalista öldöklés tömegsírjából maradt ki.

A kirgiz földön született generáció ebben a könyvben mellékszereplő. Másutt azonban (például egy Csizmadia Ervin által készített 1992-es interjúban) Demszky markánsan jellemzi szülei hitét: ők olyan aktivitási kényszerben élő reformközgazdászok voltak, akiket a marxizmus nem érintett meg, pártpolitikával nem foglalkoztak, viszont "mindkettőjük számára alapelv volt, hogy hasznos embernek kell lenni", tevékenykedni kell az adott kereteken belül. Birtokon belül tudták magukat, holott a kereteket legitimáló ideológiához, elvekhez nem volt semmi közük.

A '68-as nemzedék számára Keleten is, Nyugaton is elviselhetetlenné vált a status quo haszon- (hasznosság)elvű, az ideológiától tartózkodó elfogadása. A magyar '68-as nemzedék két irányba indulhatott: a rendszer legitimálására használt ideológia következetes számonkérése és következetes tagadása felé. Nagyon sokan mindkét irányba elindultak, először erre, azután - falat érvén - arra. Demszky a legeltökéltebbek között menetelt erre is, arra is.

Ha valaki végigköveti a hiteknek ezt a hullámzását, dinamikáját négy generáción és legalább egy évszázadon, számtalan hétköznapi és abszurd történeten át, a végére bölcsebb lesz egy kicsit, értőbb és megértőbb.

(Demszky Gábor: Keleti éden, Noran Kiadó, 2008, 308 oldal)