Ilyen se volt még: szolgálati közleménnyel kezdem a búéket. Kot. Mostantól csak (csupán) kéthetente vagyok. Nem nagy veszteség, tudom, nekem pláne nem, hacsak nem forintosítunk, de mégis, a hagyomány az hagyomány, könnyen ragaszkodik az ember: 1995 májusa óta, hetente nyomtam, most pedig ritkulok, mint a túzok. Az okok számosak, személyes indokoktól, elfoglaltságoktól a világgazdasági válság generálta bonyolult médiaipari viszonyokig, a lényeg a lényeg: a szerkesztés így látta jónak, és a szerkesztés szava szent, nagyon jól tudom, hiszen magam is szerkesztő vagyok. Ezt hívják irányított konszenzusnak. Az a furcsa, ám roppant izé, hízelgő vagy mit tudom én helyzet állt elő, hogy kéthetire ritkuló írásaim közé Megyesi Gusztáv ékelődik, és Megyesi Gusztávnál megtisztelőbb éket, ékpárt (kiöregedett kosárlabdázóként van egy kis herótom a magyar publicisztika és irodalom focimániájától), váltótársat vagy micsodát nem nagyon álmodhattam volna, my childhood hero, mondaná egy néger kosárlabdázó, én meg emlékszem, hogy amikor újságolvasó korba értem a nyolcvanas évek végén, Megyesi volt az Isten, a magyar újságírás C. Ronaldója, persze nem zselézett hajú, ostoba arrogáns köcsög, hanem a műfaj legnagyobb zsenije, aki, ha megindult, nem volt ellenfele, akinek a riportjaiért érdemes volt reggel késni egy kicsit a gimnáziumból, ha hoszszabb sor állt az újságosnál, éppen. Ennyi. Futhatnék még további köröket, hogy "ha nekem azt mondja valaki '92-ben, hogy a Megyesivel váltjuk egymást...", és a többi, nem szaporítom, aki nem érti, miről beszélek, az szerezze be A kőtörő ember és A rakodók mindenkit csókoltatnak című köteteket. És akkor ugyanezzel a lendülettel retrostopot is hirdetnék, mert ha valami, akkor a szilveszter néven emlegetett kultúrkör, szokáshalmaz rá kell döbbentsen bennünket arra, hogy a múlt eltörlésének szándékával jelentkező kommunistáknak lehetett némi igazuk, már abban, hogy a múlt kínjai olykor tényleg elviselhetetlenek, és még elviselhetetlenebb az embernek az a belső kényszere, hogy az elviselhetetlen múltat magának, valami cukrozott könnymártásban újra- meg újramelegítse vagy fölböfögje, a mérsékelt képzavar kedvéért tehát indokolt a radikális föllépés (jó, persze a radikális föllépésnek meg többnyire az az eredménye - lásd: kommunisták -, hogy aztán az ember minden korábbinál szánalmasabb múltat konstruál). A szilveszter azért hozza ki ezt a fölöttébb kellemetlen jelenséget, mert ilyenkor jelentős tömegek hajlamosak benosztalgiázni egy-egy embereset a tévé előtt, már maguk a kabaristák is milliószor körbepoénkodták a kulcsmondatot, miszerint a "tavalyi jobb volt". A "tavalyi jobb volt" effektus a szilveszteri kényszerviccelődés ismert kísérőjelensége évtizedek óta, de a tudomány értetlenül áll. Nem ok nélkül. Most már, hogy így videomegosztó-szájtok, web2 meg egyebek, könnyen hozzáférhető néhány jelentősebb darab a régi szilveszteri mókakacagásokból, de ettől éppen csak fokozódhat az értetlenség, a homály nem oszlik. Találtam a YouTube-on például nyolcvanas évekbeli szilveszteri műsort, amin Kabos László (Kiskabos) kérdezgeti az Aranycsapatot meg Papp Lacit a színpadon, szerencsétlen pocakos sportolók hibásan, félszegen mondogatják föl az előre megírt gyalázatos poénokat, a telepített közönség röhög, a kommentelők pedig két évtizednyi távolból lelkesednek, hogy micsoda sportemberek, micsoda humor, micsoda érték, pedig szánalmasabb kínlódást elképzelni is nehéz volna, az utolsó valóságshow legalkalmatlanabb segédszereplője ennél frappánsabb és szellemesebb, mint itt Hidegkuti vagy Lantos, de a közönség szeme két évtizednyi távolból is párás, micsoda emberek, micsoda értékek, micsoda műsor! Jesszusom. Készüljenek, húsz év múlva mindannyian nagy Irigy Hónaljmirigy-rajongók leszünk.