A kisegítő iskola sárga, lapos épület. Földszintjén osztálytermek vannak, az emeleten hálószobák. A folyosók hosszúak, ablaktalanok, jobbra-balra ajtók, középütt neoncsövek pislákolnak. A padló fakult, barna linóleum. A nevelési tanácsadó, ahol dolgozom, itt, a kisegítő iskola épületében van. Másfél éve költözött oda. Irodám földszinti, sötét, kicsi, hideg és kopott. Megszoktam. Csak a nehéz élettörténeteket nem tudom megszokni. Másfél éve látom a kisegítős gyerekek életét. Másfél éve gombóc van a torkomban.

A kisegítős életét zárt ajtók határolják. Az iskolát magas vaskerítés veszi körül. Ez nem börtön, de a szabadság a kerítésen kívül kezdődik. Délelőtt zárva az iskolakapu. Délután már a folyosó csapóajtaja is. Estére rázáródik a csoportszoba is. A kisegítősnek gyerekfelügyelő őrzi az álmát.

Néhány kisegítős "bejárós", a többség állami gondozott vagy kollégista. Gyerekkorukat itt, a város szélén, a vaskerítés mögött töltik. Néhány kisiskolás szerencsés, mert vannak szülei. Tőlük minden vasárnap vagy hétfőn sírva búcsúznak. Tudják, hogy csak egy hét múlva találkozhatnak ismét. És gyerekkorban ez az egy hét nagyon-nagyon, szinte beláthatatlanul hosszú idő. Az állami gondozottak némelyikének nevelőszülei vannak, így a hétvégéket velük töltik, "családban". Olyan családban, amelynek ők nem "igazi" tagjai. Számukra könnyebb a hét eleji búcsúzás. A többiek az emeleti gyermekotthon lakói. Nincs kihez kötődniük, és hozzájuk sem kötődik senki. Amíg tanulnak, biztos a fedél a fejük fölött. A nagykorúság számukra nem családot és jövőt - végletes kiszolgáltatottságot hoz majd. Nyomort. Hajléktalanságot.

A kisegítős gyerekek között vannak fogyatékosok, de akadnak olyanok is, akik csak társadalmi helyzetük miatt kerültek ebbe az iskolába. Vagy csak azért, mert a nevelőszülő számára könnyebb úgy, hogy a gyerek kollégista. Akárhogy kezdődött, nyolc év után már mind fogyatékos.

A kisegítős mindig szegény. Új ruhát vagy cipőt alig kap. Mások levetett, kopott ruháit hordja. Ő az a gyerek, aki még soha nem járt bábszínházban, nem volt sem moziban, sem játszóházban. Aki nem tudja, hogy mit jelent bevásárlóközpontba vagy cirkuszba menni. Nem ismeri az esti puszit. Azt sem, hogy valaki szeretettel megsimogatja a fejét. A kisegítős gyereknek nincs játéka sem. Nincsenek tárgyai. Nincs ceruzája. Nincs "saját" ágya. Nincs semmi, ami az övé lenne.

A kisegítős mindig bűnös. Születésével, szegénységével, kiszolgáltatottságával vétkező. Róluk szólt, amikor így írt nekem az egyik gyógypedagógus: "Elfogytak az enyhe értelmi fogyatékosok, akik miatt lelkesen tudtak dolgozni a kollégák. A mostani állományunk jelentős része (ne adj igazat, én akkor is kimondom) fiatalkorú bűnözők hada. Nem kell a tantárgypedagógia, elég egy kigyúrt test, aki bent tartja a teremben...." A kisegítősök 80 százaléka cigány.

A kisegítős mindig vágyik valamire. Arra, hogy jóllakjon. Arra, hogy kivigyék a városba sétálni. Arra, hogy saját játéka legyen. Arra, hogy valaki figyeljen rá, és valakinek fontos legyen az ő bánata és öröme. Arra, hogy kedvesen szóljanak hozzá, és ha csak icipici időre is, de igazán gyerek lehessen. A kisegítős olyan dolgokra vágyik, amelyek nagy részét soha nem kapja, nem kaphatja meg.

A kisegítős ebédje kicsi. Sok tésztát, vastagon berántott főzeléket, sok zsíros kenyeret eszik, és csak nagyon kevés húst, gyümölcsöt. Az ebéd utáni édességet nem ismeri. Éhségében megeszi a más által meghagyott maradékot. Örül az üres kenyérnek. Mohón ropogtatja a háztartási kekszet. Boldogan kortyolja az üres kamillateát. A kisegítős mindig éhes. A repetát ki kell érdemelni. De ha csak üres kenyeret kér is, a jóllakott konyhás rászól: "Egyszer már munkát kérnél, nem kenyeret!" Senki nem válaszol, pedig a felsősök, ha lehet, ha van mit, már dolgoznak. Feketemunkán, olykor hetekig, mint a szüleik. Napi 10-12 órát. Nehéz fizikai munkát. Olyankor nem járnak iskolába. Olyankor nem keresi őket a rendőrség. Mindenki tudja, hol vannak, és azt is, meddig maradnak.

A kisegítős sok kemény mondatot hall. A tanárok, a gyermekfelügyelők csak a jutalmazást és a büntetést ismerik, és nem ismernek kegyelmet. Következetesek. Következetesen büntetnek. Soha nem hibáznak. És soha nem kérnek bocsánatot, de mindig elvárják, hogy bocsánatot kérjenek tőlük.

A kisegítősnek ki kell érdemelnie mindent, a figyelem üres gesztusait is. Ki kell érdemelnie, hogy szóljanak hozzá. Mindig, mindent valamiért, jutalomként kap. Ajándékot soha. Mert ajándékot az kap, akit szeretnek.

A kisegítő iskola épületében nehéz pszichológusnak lenni. Ott, ahol nemcsak a felnőttek, de a gyerekek is pszichológiának hiszik az emberséget.

Nemrégiben sétálni voltam két kisegítős gyerekkel a városban. Egy pizzás előtt megálltak, és nézték. Nem szóltak semmit, csak nézték. Vettem nekik. Nem azért, mert megérdemelték, nem jutalomként. Csak azért, mert nézték. Ahogyan nézték. Talán egy héttel később történt. Ismét együtt ebédeltem a gyerekekkel. Már végeztünk, és én is szedelőzködni kezdtem, amikor egy kisfiú odalépett hozzám, és alig hallhatóan azt mondta: "Én még soha életemben nem ettem pizzát." Csak ennyit mondott, mást nem.

A kisegítő iskola a város szélén van, távol mindentől. Távol orvostól, templomtól, könyvtártól. Házak itt már nincsenek, csak a szél süvít. A kisegítő zsivaja nem zavarja a várost. Örömről, bánatról, fájdalomról így nem tud senki.

Kisegítős rajz