1989-1990-ben igen sok romániai magyar beteg került hazai gyógyintézetekbe. Például a Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. Belklinikájára, ahol Kalmár László akkoriban dolgozott.

- Óriási volt a lelkesedés - emlékszik vissza -, dicsőség számba ment, ha nem írtuk be a kórlapra, hogy Kovács József csíkszeredai lakost költségvetési pénzből gyógyítottuk meg. Így ment ez egészen addig, amíg az Antall-kormány Népjóléti Minisztériumának közigazgatási államtitkára, Jávor András azt nem mondta: álljon meg a menet, ezt egyetlen ország sem bírja ki. Ezért Kalmár doktor szakértői csoportja nevében fölajánlotta az államtitkárnak, hogy alapítványt szervezve sokkal gazdaságosabban vállalják a határon túli magyarok gyógykezelését, ha megkapják a szükséges költségvetési támogatást.

1990 decemberében megszületett a Segítő Jobb Egészségügyi és Humanitárius Alapítvány, amelynek Deklarációjában az alapítók három cél elérését jelölték meg: 1. A határon túli magyarság egészségügyi ellátását azokon a területeken, melyek számukra otthon nem volt elérhető. 2. A környező országok (nemcsak magyar) egészségügyi szakembereinek magyarországi továbbképzését. 3. A legkülönfélébb orvosi eszközöknek a környező országokba való eljuttatásával szolgálni a betegek lakóhelyükön történő ellátását.

Kalmár László, a Segítő Jobb kuratóriumának orvos-igazgató elnöke azt mondja, abból indultak ki, hogy nem lehet a környező országokból Budapestre már megérkezett betegnek azt mondani: az ön ideküldésével szakmailag nem értek egyet. Meg kellett szüntetni a "biankó csekk" kiadását. Közben Romániában is javulni kezdtek a technikai feltételek. Ami a Segítő Jobb szempontjából nagyon fontos volt, hogy gyorsan, faxon, majd később e-mailben lehetett az információkat továbbítani. Ettől kezdve kaptak a romániai magyar orvosok egy formanyomtatványt. Ezen lehetett kérni bizonyos dolgokat. Csak olyasmit, ami helyben nem állt rendelkezésre. A dokumentumok ismeretében döntött a Segítő Jobb és küldte üzenetét: ebben az intézményben, erre a kezelésre ekkor várjuk a beteget. Ennek az lett az eredménye, hogy 1994-ben még csaknem 8 ezer beteget küldtek Magyarországra, 1995-ben pedig 5 ezer alá esett az ide érkezők száma.

Kezdetben a Semmelweis Orvostudományi Egyetem klinikái fogadták őket, azután a Debreceni Orvostudományi Egyetem kapcsolódott be a munkába. (Itt végzett Kalmár László és itt kezdte meg belgyógyász-pályafutását.) Ezt követően kapcsolódott be a munkába a szegedi, végül a pécsi orvostudományi egyetem. A betegforgalom 60-70 százaléka Budapestre, 20 százaléka Debrecenre, 10 százaléka Szegedre esett. Ennek a megoszlásnak földrajzi okai is voltak. Debrecenben a kárpátaljai és Romániából a partiumi betegeket gyógyították. Szegedre a Temesvár-Arad környéki, illetve a szerbiai betegek mentek. A fővárosba jöttek a székelyföldiek, mert a vonatközlekedés szempontjából ez volt a legegyszerűbb. Az egyetemek mellett fontos szerepet játszottak az országos intézmények. Nehéz volna felsorolni minden gyógyhely nevét. Kalmár László azt mondja: mindenkit partnernek tekint a Segítő Jobb, aki jó áron jó szolgáltatást kínál.

Kalmár Lászlóéknak egy idő után pontos térképük lett arról, hogy a környező országokban hol, milyen műszerek vannak, kik azok a szakemberek, akiknek a munkájára támaszkodni lehet. A lényeg azonban az, hogy törekedtek, amennyire csak lehetséges, hogy csökkentsék a magyarországi fekvőbetegek számát. Ezért segítették például Romániában a vesebetegek számára nélkülözhetetlen dialízisállomás felállítását, illetve ösztönözték ugyanott a csontvelő-átültetés gyakorlatának meghonosítását. Kalmár László azt mondja, hogy 1994 a fordulat éve volt tevékenységükben. Addig lényegében karitatív, humanitárius munkát végeztek, 1995-től viszont igen gyorsan bontakozott ki a professzionalitás. Azon az elvi alapon képtelenség volna működtetni a rendszert, hogy segítsünk mindenkinek, amíg a pénzünk engedi. Kalmár szerint ezzel - amint az ő példájuk mutatja, sikeresen - csak a szakmai elvet lehet szembeszegezni. A szolidaritást is csak szigorúan szakmai szempontok alapján lehet tisztességesen elosztani. Azt, hogy kinek van olyan baja, amit Romániában, Ukrajnában, Szerbiában, netán Szlovákiában valóban nem lehet orvosolni, kizárólag szakmai szempontok alapján lehet eldönteni. Pontosan kell tudni, hogy mi áll rendelkezésre egyik vagy másik országban, illetve Magyarországon. Tudni kell, hogy a romániai egészségügyi ellátás kiegészítéséhez sokkal kevesebbet kell hozzátenni, mint a kárpátaljaihoz. Egy hasi sebészeti beavatkozást nyugodtan rá kell hagyni a romániai intézményekre. A sugaras gyógyításban viszont gyakran segítségre szorulnak. A gyógyszeres kezelésben van, amit meg tudnak csinálni, van, amit nem. De ezt pontosan tudni kell...

Fontos szerepet szántak a továbbképzésnek. A környező országokból a rendszerváltást követően 2000-2500 orvos távozott Magyarországra, Nyugat-Európába vagy a tengerentúlra. A magyar egyetemekre fölvett határon túli hallgatók a legtöbb esetben itt maradtak. De gyakran előfordult, hogy az egyetem utáni szakmai képzésben részt vevők is inkább Magyarországot választották. Ezért szervezte meg a Segítő Jobb a debreceni Ady Endre Akadémia Orvosi Szekciójának tanfolyamát. A Korszerű diagnosztika és terápia című kéthetes kurzusra évente átlagosan ötven határon túli orvost fogadtak Romániából, Kárpátaljáról, Szlovákiából, Jugoszláviából és Horvátországból. A kurzusra fölvettek számára nyitottak voltak a debreceni nyári egyetem anyanyelvi, történelmi, kulturális, közgazdasági, informatikai, pedagógiai szekciói is. Ez összefüggött azzal is, hogy a Segítő Jobb szerint az egészségügy szerves része kell, hogy legyen a határon túli magyar kisebbség önszerveződésének. Ez nem akadályozta meg abban az alapítványt, hogy ugyanúgy támogassa azokat a román orvosokat is, akik Magyarországon akarnak szívsebészeti szakvizsgát tenni, mint azokat a magyarországi szakembereket, akik Romániában kívánnak urológiai szakvizsgára felkészülni. De nemcsak egyéni ösztöndíjakat adott a Segítő Jobb. A gyermek onkológia-hematológia fejlesztése például román-magyar társasági együttműködés formájában történik. Ennek az együttműködésnek az eredménye, hogy 2001-ben Temesváron végrehajtották az első önálló román gyermekcsontvelő-átültetést.

Kalmár professzor azt mondja, mostanáig körülbelül 3,5 milliárd forint értékben szervezett betegellátást a Segítő Jobb. Elszámolásaikban az Állami Számvevőszék soha nem talált hibát. 2006 óta azonban az egészségügyi kormányzat másképp kezeli őket, mint korábban. - Mi, civilek gyanúsak lettünk a hivatal számára - összegzi röviden kétesztendei tapasztalatait az alapítvány vezetője. Majd így ad bővebb magyarázatot: - Úgy láttuk, hogy először a miniszter, azután egyre kisebb funkciójú hivatalnokok vélték jobban tudni, mint mi, hogy mi a teendő. Olyan emberek, akiknek életükben nem volt dolguk romániai, kárpátaljai, vajdasági betegekkel.

Így alakult ki az a bizarr helyzet, hogy egy székelyföldi beteg csak a bukaresti biztosító kontójára jöhet Magyarországra azon a címen, hogy immáron Románia is tagja az Európai Uniónak. A Vajdaságból és Kárpátaljáról a betegeknek a követségeken és konzulátusokon leadott zárt borítékokban kell eljuttatni Magyarországra kérelmeiket a minisztériumba, ahonnan hatvan napon belül kell választ kapniuk. A sürgős beavatkozásokra persze így nincsen mód. Az adminisztráció mértéktelen megnövekedése nyomán jelenleg sokkal kevesebb betegre költik bizonytalan, rossz hatékonysággal a rendelkezésre álló pénzt. Anyagiak híján abba kellett hagyni az Ady Akadémián folyó továbbképzést is.

Ilyen körülmények között új módon kívánja az alapítvány a két évtized alatt megszerzett tapasztalatait hasznosítani. Hogy hogyan, arról így beszél Kalmár László.

- Romániában igen nagy azoknak a betegeknek a száma, akik szemészeti mikrosebészeti beavatkozásra szorulnak. Sokaknak van például ideghártya- sérülésük, amelyek a fel nem ismert cukorbetegséggel kapcsolatosak. Ráadásul sokszor viszonylag fiatal - 40-50 éves - embereknek, akiknek a látásuk elvesztése egész családjuk egzisztenciáját fenyegeti. Magyarországon számos kiváló szemészspecialista van. Kiemelkedők a szakma hagyományai, sokan dolgoztak külföldön, úgyhogy a nemzetközi tapasztalatok is számottevőek. Először egy székelyföldi városban ajánlottak fel épületet a szemklinika céljára. Ez azonban túlzottan messze volt ahhoz, hogy a magyar szakemberek, akik az egynapos műtéteket végzik, odautazzanak. Kapóra jött, hogy 2004-ben a nagyváradi püspökségnek visszaadta a román állam az egykori kórházait. Ezek épületeiből kaptunk meg egyet Tempfli József megyés püspök úrtól, aki immáron két évtizede támogatja alapítványunk munkáját. Mivel felújításra nem volt pénzünk, a rendelkezésre álló ezer négyzetméter felét 14 évre átengedtük egy orvosdiagnosztikai cégnek. Így vált lehetővé a műtők rendbetétele és felszerelése.

A nagyváradi szemklinika úgynevezett mátrix-rendszerben működik. Ez azt jelenti, hogy az odautazó orvosok egész nap operálnak, olyan műtétek várnak rájuk, amelyeknek ők a specialistái. Ennek az az eredménye, hogy az intézménynek jóval nagyobb a teljesítménye, mint egy hasonló hazainak.

És van itt valami, amiről nem szabad elfeledkezni: a kétnyelvűség elengedhetetlen. Erre külön gondot fektettünk. Ugyanis nagy hiba volna ott egy elszigetelt magyar intézményt létesíteni. Már a klinika megnyitása előtt jelentkeztek műtétre Románia legtávolabbi pontjairól betegek. Ezeknek is vállaljuk a gyógyítását, s az anyanyelvükön beszélünk velük. Egy félórás vizsgálatból körülbelül 20 percet kell szánni a személyes beszélgetésre. Annál inkább, mert sok beteg nem először fordul szemészhez, néha kötetnyi vizsgálati anyagot hoz magával. A betegek többsége közelebbi területekről, leginkább a Partiumból érkezik. Óriási előny számukra, hogy nem kell Bukarestbe utazniuk, illetve, hogy a magyarok itt az anyanyelvüket használhatják.

A Nagyváradi Szemklinika jelenleg magánintézményként működik, ahol a betegek meghatározott díjazásért európai színvonalú ellátást kapnak. Hogy a Segítő Jobb elkülönítse egymástól profit- és nonprofit tevékenységét, létrehoztunk egy Kft.-t, amely a szemészetet működteti. Ez lehetővé teszi, hogy a cégnél felhalmozódó tőkéből hasonló intézményeket hozzunk létre Romániában, Kárpátalján és a Vajdaságban.

Arra a kérdésre, hogy milyen tapasztalatokat szereztek eddig a november 15-én megnyitott intézményben, Kalmár László azt mondja, hogy a műtétre, illetve a vizsgálatokra jelentkező betegek száma gyorsan növekszik. Igen sok a nehéz eset. Ennek örülnek is, mert az egyszerű dolgokba nem akarnak beavatkozni. Egyfelől Románia túlzottan nagy ország a maga 23 millió lakosával, másfelől Bukarestben és másutt kiváló szakemberek vannak. Viszont a szaruhártya- átültetetési programjuktól áttörést várnak. Ehhez kedvezőek a feltételek Romániában: a társadalomban is elfogadott, hogy a halott (donor) szaruhártyáját felhasználják, az illetékes román szervek is jó partnerek.

A román egészségügyi szervekkel kialakult jó viszonyt arra kívánják felhasználni, hogy az ottani társadalombiztosítás fedezze a Nagyváradi Szemklinikán végzett beavatkozások költségének legalább egy részét. Ha a beavatkozás ugyanannyiba kerül, mint a román állami egészségügyben, akkor az egészet, ha többe, akkor a betegre csupán a többletet terhelik. Abban bíznak, hogy egy ilyen úgynevezett co-payment megállapodás hamarosan megszületik.

Aki ismeri Kalmár doktort, csodálkozva figyeli, mi mindenre van energiája. Romániáról beszél a leggyakrabban, most a Nagyváradi Szemklinikára a legbüszkébb. Emellett azonban az egész Kárpát-medencét figyeli, hol, mit lehet segíteni. És nem csupán az egészségügyben. A vajdasági Zentára is az ottani kórház megsegítése céljából kezdett járni: a háború befejezése után igen nagy volt a hiány műszerekből és gyógyszerekből. Ám arra is felfigyelt, hogy másfajta segítség is hiányzik. Az újonnan megnyitott kulturális központban, ahol értelmiségi összejövetelek alkalmával fordult meg, egy könyvesbolt nyitását szorgalmazta. Sikerrel. Ebben közrejátszott, hogy nagy magyar- és világirodalmi sorozataival "beszállt" a támogatásba a Kossuth Kiadó. - Mintha ezek a sorozatok egyenesen odakészültek volna - mondja Kalmár László.

De úgy látszik, még mindezen túl is van ideje. - A munkám lényege az állandó szervezés és a pénzért való folytonos, gyakran reménytelennek látszó harc. Néha nagyon fárasztó tud ez lenni - mondja. Öt évvel ezelőtt Erdélyből küldtek nekem egy zsákban agyagot. Mit csináljak én ezzel, kérdeztem magamtól. Azután nekifogtam gyúrogatni. Így született az első szobrom. Azóta pedig sok további figura és jó néhány kép is. Rájöttem, ha nagyon elfáradok, ha túl bonyolultnak látok bizonyos helyzeteket, rajzolnom kell vagy formázni egy szobrot.