Nemtől és kapcsolati státusztól függetlenül egyszemélyes kikapcsolódásként ez a két rendezvény a leghervasztóbb. Többnyire kis költségvetésű és szereplőgárdás megmozdulások három fő vendégtípussal: az "ünnepelt" rokonai, haverjai meg az újságírók. Ők mind igen jól elvannak egymással, a sajtósok figyelnek vagy nem,
a rokonság a művész gyerekkoráról sztorizik, a haverok a legutóbbi buliról. Még a személyes ismeretség is kevés, ha nem vagy a művész barátainak a barátja is, hiszen egész este ide-oda fogsz ütközni, mint egy flippergolyó. Előfordul ugyan egy-két műkedvelő értelmiségi, leginkább párban, őket onnan ismerni fel, hogy éppolyan szerencsétlenül lézengenek, mint mi. S a téblábolás garantált: még a legvagányabb magánzó is reménytelenül hülye kívülállónak érzi magát az általában jó félórás értetlen ácsorgás után, ugyanis ennyi idő telik el kényszeredett vigyorgással a "buli" kezdetéig a meghirdetett időponthoz képest. A vigyor kötelező: nagy a falka és kíméletlenek a fényviszonyok.

Ha kisebb-nagyobb technikai zökkenőkkel el is indul valami, abban ritkán van köszönet. Végtére is ez a teljesítmény ünnepe, így annak is örülni kell, ami egyértelműen nem öröm. Patthelyzet. Többnyire elhangzik néhány méltató beszéd, teletűzdelve bennfentes poénokkal, nyálas múltba-révedéssel. A méltatás főleg a könyvbemutatóknál cinkes, mert egy kiállításmegnyitón legalább a képek és egyéb műalkotások jól nevelt mosollyal bambulása kitölti a holtidőt és egyben teret ad némi véleményformálásra, netalán egy kis csevejjel egybekötött óvatos véleménynyilvánításra. Ezzel szemben a könyves bulikat hibátlan érzékkel a mű megjelenésére időzítik, mikor az írón és a kiadó egy-két emberén kívül a világon egy lélek se olvasta még. A felkért szónokokat és a részletek felolvasására kiszemelt színészeket is beleértve. Így nemhogy csinálni nincs mit, beszélni sincs miről.

Gyanítom, hogy nem csak én jöttem erre rá, hiszen mostanában kétségbeesetten igyekeznek felturbózni ezeket az eseménytelen eseményeket: vetítés, avatás, esetleg koncert, mert el kell nyújtani az egészet egy órára valahogy. Nekem egyszerűbbnek tűnt a régi módszer, mikor szimplán itatták a résztvevőket: ingyen kaja-pia kimerülésig. Ha valakit vonzana a terülj, terülj asztalka, ne élje bele magát nagyon, ez már nem divat. A legtöbb rétegkiállítást és könyvbemutatót már olyan helyeken adják, ahol a bárpult a felszerelés része, s melyből a tulajdonos érthetően hasznot remél.

A legszomorúbb az egészben az, hogy ennek a szerencsétlenkedésnek semmi köze az adott alkotás értékéhez. A legfrappánsabb kötet, a legfelemelőbb festmények és a legeredetibb installációk az alkotójukkal együtt rendre belefulladnak egy olyan rendezvénybe, ahol csak az marad talpon, akinek csúszik a smúz, és ahol mindenki mindenkinek hazudik. Szerencsére nekünk nem muszáj.