Megengedik a burkoltan vagy nyíltan nemzethalált vizionáló, depresszív olvasatokat, a kesergő patetikusat, miközben képzeletben gyertyát gyújt a Gutenberg-galaxis sírja felett, megengedik a derűsen közömböset, a kincstári optimistát, amely már egy Jókai-regény említésére vitustáncot jár, hiszen él a nyelv, él a magyar. Hangulatokkal, tényekkel nehéz vitatkozni.

Hiszen tény: a kedvenc olvasmányok között mindössze egy kortárs író szerepel (Kertész Sorstalansága, soványka egyszázalékos említéssel), s csak három könyv szerzett három vagy annál is több pontot. Harry Potter (az ő esetében ez meglehetősen szerény varázslat), a ki tudja, honnan, ide keveredett édes-bús lektűr, az Elfújta a szél és a kötelező, bármikor bevethető Egri csillagok, a Nagy Könyv győztese. Utána majdhogynem húsz könyv egyszázalékos említéssel. A kínálat finom-vegyes: bestsellertől József Attiláig, fantasytól a mágikus realizmusig ível.

Ha nagyon akarjuk tehát, mondhatjuk, mindenevő a magyar (kedvenc színészek említésében ugyancsak efféle következtetésre juthatunk). Vagy másképpen: nincs igazi kedvence. Nem véletlen ez. Megszűnt a mérce, a tájékozódási lehetőségek beszűkültek, miközben az érdeklődő hatalmas mennyiségű kötettel szembesül a boltokban, és igencsak tájékozottnak kell lennie, ha meg akarja találni a számára értékesebb, nem csak egyszeri használatra szóló könyvet.

Elméletileg örvendenünk kellene ennek a fejleménynek, hiszen nem kell többé az iskolában, ilyen-olyan fórumokon sulykolt Nagy Kánonhoz igazodni, nincs ízléskényszer, sőt ma már a literatúrának is inkább történetei vannak, és nem története. Kis túlzással: ma az az irodalom, amit annak olvasnak. Ez az interregnum pedig (hiszek abban, hogy az értékek egyszer mégiscsak valamiféle szamárvezetővé rendeződnek) a nagyobb nyári slágereknek kedvez, tiszakatáknak és gerlóczymártonoknak és azok klónjainak. Azon szerzők pedig akik nem fekszenek kád húslevesbe, nem találják meg a megfelelő csatornát a hírveréshez, nem nyernek díjat, nem kerülnek be a Nők Lapjához, nem mutatkoznak celebek között, jóval lassabban érnek be. Bodor, Krasznahorkai, Dragomán, Darvasi tényleg csak az ínyencek eledele.

Ők pedig szükségszerűen kevesen vannak. (Igazán gyanús a fordítottja lenne: ha tömegek rajonganának Nádas Párhuzamos történetei iránt. Vagy gourmet-k a gyorsétterem iránt.) Ami viszont teljesen elveszett: a közös élmény ereje. Ma ezt egy sztár képernyőre vitt kalandjai vagy egy könnyűzenei koncert pótolja, ha pótolja. Ma nem divat megbeszélni egy könyvet, vitatkozni állításairól, kételyeiről, aggodalmairól, nyelvi megoldásairól. Generációnk efféle elbeszélései már inkább a mesék tartományába tartoznak (izgalmas beszélgetések Orwell utópiájáról a rendszerváltás hajnalán).

Vélhetően ha erre kérdeztek volna rá (mikor beszélt meg utoljára szomszéddal, rokonnal, baráttal, idegennel egy közösen olvasott könyvet?), igencsak siralmas kép bontakozna ki előttünk. Hiszen az olvasás eltrendietlenítése, egyben a közösségnek, a szónak, a kíváncsiságnak, egymás megértésének vagy legalább vágyának visszaszorulásával is jár. Nézzünk csak körül. Ha szomorúság szivárog a sorok, adatok közül, hát ezért szivárog. Miközben persze tudjuk: a könyv, színház örök és elpusztíthatatlan. Bár az is tény, jóleső borzongással pillantunk egyre mélyebbre a szakadékba.