A francia parfüm illata és a görhe
A ti szemetek a Bükk ormát pásztázza, ha reggelente iskolába indultok, az övék a közlekedési lámpába ütközik. Ti a lovas szánok csilingelésére ébredtek, őket autótülkölés veri fel. A ti tüdőtök hegyi levegőn edzett, nekik a kipufogógáz jutott. Erre gondoljatok majd, ott a nagy ismeretlenben, s húzzátok ki magatokat, mert falusi gyereknek lenni a legszebb dolog a világon!"
Ezekkel a szavakkal engedett utunkra a nyolcadik osztály végén a szilvásváradi általános iskolából Mosolygó Olga, a magyartanárnőnk. Sokáig lehetett kapaszkodni ezekbe a mondatokba, talán a mai napig is lehet. Mint ahogyan a mondatelemzései, szófajtanításai, versértelmezései egészen a főiskola végéig kísértek, gyakran hamarabb juttatva el a megoldáshoz, mint a frissiben hallott tudomány segítségével.
Falusi tanítónőnek meglehetősen modern volt. Magas sarkú cipőben járt, amely szépen kihangsúlyozta híresen formás lábait. Sosem jött köpeny nélkül, a jól szabott fehér uniformis mindig ropogósra volt keményítve. Francia parfümöt használt, s dohányzott - ez határozta meg az illatát. Ma is emlékszem a meglepetésre, amikor huszonévesen Párizsban éltemben először beleszagoltam egy Chanel kölnisüvegbe - az illat rá emlékeztetett.
Soha nem láttam rosszkedvűnek. Vidámmá tette még a szegénységet is. Szakkörébe népi ételeket hordtunk - görhét például, ami kukoricalisztből készült száraz pogácsa - s azt ettük, miközben Petőfiről vagy Aranyról mesélt. Megtanított "zsíroskenyérre valót" készíteni: hagymát bő zsírban paprikával és sóval megpirítani, majd kifagyasztani. Bizonyára pontosan érzékelte, hogy egy-két tanítványa nem visz magával tízórait az iskolába, vagy ha van nála ennivaló, az jóval "hitványabb", mint a többieké. Nem akarta, hogy efféle különbségek hangsúlyt kapjanak, de a "zsíroskennyérre való" készítését nem ezzel indokolta:
- Ez sokáig eláll, finom is, s legalább anyátoknak nem kell reggelenként külön szendvicset kenni - mondta.
Új szavakat alkotott, hogy megjegyezzük a mély magánhangzókat. Ilyen volt például a "lapátolóujjú" - ebben a szóban benne volt valamennyi hang, amelyet tanítani akart. Még az unalmas iskolai ünnepeket is feldobta, amikor saját maga költött háborúellenes verseket, néger spirituálék dallamára.
Néhány napja Szilvásváradon bemutatta első könyvét, amelynek A múlt morzsái címet adta. A helybéliekről ír benne szeretettel. És pontosan. Úgy fogalmaz, ahogy annak idején tanította: nagy lékekkel és szikár fegyelemmel. "Szilvásváradon születtem. Azóta is itt élek. Kétéves koromban halt meg az apám. Özvegy anyám alkalmi munkákból nevelt. A négy polgári elvégzése után dolgozni kényszerültem. Később gimnáziumi érettségi, könyvelői, majd tanári oklevelet szereztem. (...) Most hetvenhat éves vagyok. Huszonegy éve nyugdíjas. Ebből tizenkilenc éve mozgáskorlátozott. Anyám és a többi tanítóm a példaképem maradt" - ez rövid életrajzának egy szelete.
A könyv olyan kort idéz, amire már csak kevesen emlékeznek. "Régen nem olajfák és különböző bokrok szegélyezték a fő utakat, hanem eperfák. Ezek a fák csuda jó szolgálatot tettek. Nem az árokba landoló járművek fékezésével, megfogásával, (hisz évente egyetlen gépkocsi, ha járt erre), hanem a korgó gyomrú szegény falusi gyerekek vendéglátásával" - írja a könyvben, amely szól a háborús évekről is, arról, hogyan adták oda a kemencéből a gyerekeknek szánt "vakarót" - kenyérlángost - a falun áthurcolt hadifoglyoknak, s miként tértek vissza a férfiak a frontról.
Szerény, száz példányban megjelenő kötet A múlt morzsái, s leginkább a helybélieknek jelent értéket - hisz róluk, nagyanyáikról, nagyapáikról szól. Aki megidézte őket, betegsége miatt évek óta szobafogságra kényszerül, csak ritkán mozdul ki. Azt mondja: most ezzel a könyvvel újra ott lehet az övéi között.
