Illik, s úgy hiszem, szükséges is egy rövid bemutatkozás. Érettségi után - származásom miatt egyetemre nem vettek fel - fuvaros, pincekövező, kabinos, majd, egyebek között, állami-profi vízilabdázó lettem a Kádár-rendszerben, később sportriporter, főtitkár, főiskolai előadó, minisztériumi igazgató Kanadában, végül sportállamtitkár a rendszerváltozást követő hét évben, itthon. Kalandozásaim során vethetett a sors bárhová és bárminek, mindent másodrendűnek tartottam a valóságos hivatásnak vallott újságírás mellett-után, amely az egyedüli állandó és folyamatos tevékenységemnek tekinthető huszonéves koromtól máig.

Az olvasót érdekelheti politikai múltam is.

Nincs. Soha politikai szervezetnek nem voltam tagja, szociálisan érzékeny, a konzervatív értékek és elvek mentén élő független gondolkodónak vélem magam.

A Népszabadság változásait, törekvéseit hosszú ideje követem. A felkérés megtiszteltetés, s határozott szándékom, hogy vizsgálódásaim révén a tőlem telhető igyekezettel szolgáljam a lap javítását, s ha ez olykor esetleg érzékenyen érint szerkesztőt, szerzőt, netán tulajdonost - már most, jó előre elnézést kérek. Mellesleg az ombudsman sem megfellebbezhetetlen atyaúristen, a tévedés jogát fenn kell tartani a számára is.

A botrányszagú pornókiadások kelendőek. Ezen túlmenően felkeltette érdeklődésemet, hogy a lap december 10-i száma Olvasói leveleket tartalmazó oldalának nem kevesebb mint a felét töltötték meg azok a reakciók, amelyeket Czene Gábor váltott ki egy még december 3-án megjelent írásával (Pornó az írói hagyatékban). Az aránytalannak tetsző terjedelmet a szerzőnek a kifogásokhoz fűzött válaszai tovább duzzasztották, sőt az ügy még ezzel sem zárult le, mert ugyanebben a rovatban december 20-án újabb levélváltás történt, ezúttal már a lap hitelességéről, módszeréről, amit a szerkesztőség, érthetően, nem hagyhatott megjegyzés nélkül.

A nagyra becsült kolléga dicsérendő érzékkel tapintott rá témájára, Csalog Zsolt Krisztina című könyvének megjelenésére. Első pillantásra túlzásnak véltem a visszhangra áldozott csaknem teljes oldalt, de aztán be kellett látnom, indokolt volt. Más kérdés, hogy el lehetett volna mindezt kerülni, ha a szerző egyfelől egyértelműbben foglal állást az ügyben, illetve, ha ugyanígy rögzíti az érintettek megnyilatkozásait - eredeti cikkében.

Csalog Zsolt 62 évesen halt meg Budapesten, 1997-ben. Életét, munkásságát a kisebbségek, mindenekelőtt a romák sorsa jobbításának szentelte. Pulitzer-díjas, József Attila-díjas, a Köztársasági Érdemrend középkeresztjének tulajdonosa, közmegbecsülésnek örvendő, makulátlan erkölcsű emberként tartottuk számon, akinek az emlékét kötelességünk ennek megfelelően őrizni.

A hagyatékában talált írások közt lelt rá a Krisztinára Bognár Éva, a harmadik feleség, akit az író halála előtt két évvel vett el. Csalog négy örököse közül három - felnőtt gyermekei az első házasságából - ellenezte a könyv megjelenését. Hogy ez mégis miként történhetett meg, bizonyára jogilag is vitatható, de ezzel most nem foglalkozom. Pusztán a népszerű cikkíróval, aki a jelek szerint részletesen ismerte Csalog példás életútját, küzdelmeit, másfelől tudta, hiszen ő írta le, hogy "Minek szépíteni: a Krisztina durva, szadomazochista jelenetekkel zsúfolt tömény pornográfia..., s hogy teljesen idegen attól a képtől, ami többi könyve alapján Csalog Zsoltról él az olvasókban." Meglehet, e sorok írója naiv, de elvárta volna a szerzőtől, hogy ne csupán dilemmaként vesse fel: "Megengedhető- és helyeselhető-e, hogy az író halála után megjelenjen egy olyan könyv, ami azzal járhat, hogy nem csupán átrendezi, hanem megingatja, esetleg lerombolja az életművet?" A Csalog nevével megjelent mű - publikálására nyilván a szerző sem gondolt - káros, tisztességtelen, kegyeletromboló. Ungváry Rudolf az ÉS december 12-i számában közölt könyvkritikájában ez áll: "A kéziratot birtokló özvegy hebehurgya magánkiadása során sem történt érdemi forráskutatás. Azt se kérdezhetjük meg, hogy akarta-e a szerző a saját nevén megjelentetni: a könyv végén a szöveg nem arra utal, hogy igen. De ha valaki posztumusz műben pénzt orront, akkor pénzt akar vele szerezni."

Erről van szó.

Ugyanennek a gondolatnak a mentén, mármint az egyértelmű állásfoglalás szükségéről, illetve a méltóság elvesztegetéséről... A lap december 13-i számában jelent meg egy telefonügyeletre érkezett vélemény: "Tóth Ákos publicisztikájának (Lelkiismeret, december 9.) minden egyes szavával egyetértek."

Én is... A Lelkiismeret abból az alkalomból íródott, hogy köztársasági elnökünk jelöltjét a parlament nem szavazta meg a főbírói posztra. Első oldalán a lap képet is közölt, rajta a szóban forgó két személyiség, s az aláírás: "Sólyom László és elbukott jelöltje, Havasiné Orbán Mária a szavazás után". Igazságérzetem szerint ezt írtam volna: Ismét elbukott Sólyom László - mellette jelöltje, Havasiné Orbán Mária, a szavazás után. Az utóbbi ugyanis, szerintem, annak ellenére sem bukott meg, hogy nem kapott kellő többséget. Tulajdonképpen nem rá nem adták elegendően voksukat, hanem kifejezetten Sólyom, helyesebben előzetes egyeztetést kizáró módszere ellen tüntettek jelentős százalékban a honatyák.

A publicisztika neves szerzője gondosan elemzi a miérteket, idézi magyarázatként a múltat, s teszi érthetővé a szavazás kimenetelét. Az eredeti ok ürügyén indokolt lett volna néhány kritikai megjegyzés magáról az államfőről, sorozatos bukásait előidéző eljárásáról, amelyet kerestem a sorok között. Egy nappal később megtaláltam a Népszabadság 3. oldalán Kuncze Gábor nyilatkozatában: "Ha Sólyom elvárja, hogy a frakciók tudomásul vegyék döntését, akkor neki is tudomásul kell venni, hogy beleszaladhat olyan jelöltekbe, akiket nem tud átvinni a parlamenten. Csakhogy ekkor nem szabad megsértődnie és minősítenie."

Kuncze ezzel Sólyom Lászlónak nyomban a kudarc utáni heves indulatoktól fűtött nyilatkozatára utalt. Ebben az elnök a kormányzó párt frakciójának magatartását "szégyellni valónak, tűrhetetlennek és alkotmányellenesnek" minősítette. Megnyilvánulása - elnézést a hasonlatért - inkább egy durcás gyermek csak azért is kitörésére emlékeztetett, amely méltatlan az első számú közjogi méltósághoz. Ehhez hasonlóra nem is emlékszem a higgadtságukat és méltóságukat minden helyzetben megőrző elődök, Göncz Árpád vagy Mádl Ferenc idején. Egy újabb "akció" után a Népszabadság előbb egy rövid utalással már saját hangján megszólalva jelezte nemtetszését az államfő magatartását illetően december 19-én, a Kisebbségekért Díjak átadásáról készített tudósításában. Azt követően, hogy Sólyom László a Heti Válasznak egy nappal korábban adott interjújában reménytelennek minősítette az ország kilábalását súlyos helyzetéből kisebbségi kormányunk vezetésével. Az ismételt minősítés ürügyén a lap emlékeztetett arra, hogy a köztársaság elnöke "messze eltávolodott kezdeti vállalásától, amely szerint a hallgatás méltóságával ruházza fel posztját".

December 20-án már nem kellett többé keresgélnem a sorok között. Az Álláspont rovatban Révész Sándor Az elnök használatáról című publicisztikájában világosan fogalmazza meg az elnök helyenként sajátos megközelítéséből és értékítéletéből származó veszélyes következmények lényegét: "Ha az elnök a nyílt és egyenes beszédet kedveli, akkor beszéljen nyíltan és egyenesen az ellenzéki stratégia tisztátalanságáról is. Az államfő felelős azért, hogy ki és mire tudja őt felhasználni. Ha Sólyom László nem lép fel hazája és igazságai érdekében nyíltan és keményen az ellenzék sunyi stratégiája ellen, akkor maga is beleépül ebbe a stratégiába."

Talán csak annyit még, hogy az utolsó mondat feltételes, márpedig szerintem az államfő ellenszenve a kormánnyal szemben tényszerű, meg hát bizonyíthatóan nem is új keletű.