Ha lassan is, de december 21-e óta ahhoz is hozzászokhattunk, hogy ha tetszik, az Ipolyon mezítláb átsétálhatunk Szlovákiába, vagy Kőszegnél az erdőn át Ausztriába. Legfeljebb az írott-kői kilátó tövének feszülő Achtung! Staatsgrenze! tábla vörös betűi emlékeztetnek arra, hogy ez itt két állam határa.

A nyugati szomszédunkban okkal vagy ok nélkül kétséget ébresztő schengeni belépő kétségkívül az Európai Unió egyik leginkább tiszteletreméltó vívmánya. Miközben a terrorfenyegetettség, az illegális bevándorlás visszaszorítása és sok más miatt is a világ több országa, köztük az Egyesült Államok egyre-másra bezárkózni kényszerül, a vén kontinens nem kér az izolációból. Erőt vett magán, és megmutatatta, a félelmek ellenére a szabad vándorlás joga immár nem csak egy-egy állam polgárait illeti meg. Még akkor is, ha ez a belső ellenőrzés és felderítés erősítésével a korábbinál nagyobb kihívást jelent a tagországok hatóságainak.

A jártunkban-keltünkben feltűnő, gazdátlan határátkelők árvaképe viszont itt-ott lesújtó. A mosdók bezárva, az egykor pénzváltóktól, kávézóktól és éttermektől nyüzsgő épületek gondozatlanul állnak. A kamionosok által továbbra is pihenőterminálként használt parkolók környéke bűzlik a mocsoktól.

Miközben az Európai Unió minden támogatási forintjának sorsát szigorúan vizslatja, egyik legfontosabb intézményének utóélete látszólag nem érdekli. Vélhetően azért, mert ez a kérdés tagállami kompetencia, még ha sok helyen ezeket az intézményeket a szomszédok közösen, de saját forrásból üzemeltették, sőt alig néhány éve fel is újították. Schengen régi és új országaiban többféle megoldással találkozni; van, ahol az épületeket eldózerolták, van, ahol újratöltötték őket tartalommal. Mivel e torzók adják az érkező első benyomásait, lehet, hogy az államkincstárnak is lépnie kellene: lebontja az átkelőket is, vagy karbantartja őket. Máskülönben a szabadság emlékművei helyett a nemtörődömség illemhelyei lesznek.