Azt mondják, úgy beszélek, mint a rendesen halló emberek - csak egy kis akcentussal, ahogyan a külföldiek. Mivel sok éven át nem hallottam, mindent szájról kellett leolvasnom. A logopédus-tanárnőm, Vekerdi Zsuzsa néni, szép, értelmes beszédre tanított, meg arra, hogy ne túl hangosan és ne fejhangon beszéljek, mint a siketek. Ő biztatta az anyukámat, hogy ne adjon siketiskolába, mert ott nem beszélnek, hanem mutogatnak. Azért nem tanítottak meg a jelnyelv használatára sem, hogy erősebb késztetésem legyen beszélni.

Amikor megszülettem, az orvosok azt mondták anyukámnak, teljesen egészséges baba vagyok, nincs semmi baj velem. Féléves lehettem, amikor egyszer zivatar volt. A szél becsapta az ajtót a közelemben, de én meg se rezzentem. Ez végleg igazolta anyukám rossz sejtéseit. Rohant velem Budapestre, ahol megvizsgáltak, és megmondták neki, hogy siket vagyok. Másfél éves koromban kaptam az első hallókészüléket - segédeszköz nélkül nem hallottam soha egyetlen hangot sem. Én nem emlékszem rá, anyum mesélte, hogy amikor először hallottam vele valamilyen hangot, nagyon megrémültem tőle. Öt évig a Karolinába, egy egyházi iskolába jártam, halló gyerekek közé - akkor rájöttek, hogy a siketségem miatt nem tudok idegen nyelvet tanulni. Átkerültem egy másik, speciális iskolába. Az ottani tanárok sokat foglalkoztak velünk, de a gyerekek nehezen fogadtak be maguk közé, mert ők már az első osztálytól kezdve együtt voltak. Tizenhárom éves koromban észrevettem, hogy hiába állítják be újra meg újra a hallókészülékemet, már alig hallok valamit.

Bőrdíszművesnek jelentkeztem egy szakközépiskolába. Az első két évben elméleti tárgyakat kellett tanulni, a harmadikban kezdődtek volna a szakmai ismeretek - de kiderült, hogy nem vagyunk elegen, így a bőrdíszművesképzés el sem indult. Tizenhat évesen átkerültem a szegedi Tömörkény gimnáziumba, képzőművészeti szakközépiskolai osztályba. Négy évig nagyon magányos voltam: az osztálytársaim két évvel fiatalabbak voltak nálam; furcsa volt nekik, hogy alig hallok, mert a környezetükben nem találkoztak ilyennel. Nem volt türelmük, hogy az én tempómban kommunikáljanak velem.

Tavaly nyáron elmentem a balatongyöröki sikettáborba. Nem tudtam jelelni, de amíg ott voltam, tanulni kezdtem a jelbeszédet, és nagyon jól éreztem magam a többi sikettel. A környezetemben viszont azt mondták: ne adjam fel, beszéljek, beszéljek, mint a rendesen halló emberek! Amikor tavaly, az őszi szünetben újra elmentem beállíttatni a hallókészülékemet, Szabados Éva főorvos asszony azt mondta: ha hallani akarok, meg kell műteni a fülemet, és implantátumot kell beültetni. Először azt feleltem: nem vállalom! Még sírtam is, hogy fájni fog, és féltem, hogy a maradék hallásomat is elveszítem. Ezután Szamosközi Alice
- a klinikai logopédusom - leült velem, és kerek perec a tudomásomra hozta, hogy nincs veszítenivalóm: annál siketebb nem lehetek, mint amilyen vagyok.

Komputergrafikus leszek. Ahhoz nem muszáj túl sokat beszélni, a rajzolás pedig mindig is jól ment

Hálás vagyok azoknak az embereknek, akik nem kíméltek csak azért, mert én fogyatékkal születtem, és visszaadták a hallásomat. Idén július 10-én műtött meg Jóri József profeszszor, augusztus 18-án indították el a beültetett hallókészülékemet. Ezzel újra hallok, és egészen másként, mint a korábbiakkal. Nagyon szépek benne a hangok! Aznap a kórházban a barátom ott ült mellettem a széken. A készüléket beállító Tóth Ferenc fizikus azt mondta: menjünk el sétálni, hogy kipróbáljuk, hogyan hallom a város zaját. A közlekedést akkor nagyon halkan hallottam, de igazán a barátom hangjára voltam kíváncsi: nehéz volt megérteni, amit mond, kicsit idegennek hallatszott, mégis felismertem az ő mély, barátságos hangját. A saját hangomat is hallottam, de nagyon kicsit.

Otthon először azt értettem meg, amikor az anyu kiabált a konyhából, hogy menjek enni. Azután a szobában fölhangosította a tévét. Eközben hirtelen hallottam egy másik, nagyon erős hangot is. Anyum kérdezte, ismerem-e. Akkor tudtam meg, milyen hangja van a telefonunknak. Aztán megismertem, hogyan szól a kaputelefon. A porszívónak borzalmas hangja van, ahogyan a készülék fölerősíti. Ennél kellemetlenebb csak a fűnyíróé, amivel az utcán nyírják a füvet. Meg a papírzacskó zörgése. Viszont anyukám hangja gyönyörű, lágy, kellemes! A nevelőapámé mély és erős. A zajokat egyre könnyebben felismerem, de az emberi beszédet még nehezen értem, ha nem tudok szájról olvasni. A klinikán úgy gyakorolunk, hogy akivel beszélek, eltakarja a száját egy papírlappal.

A műtét előtt leérettségiztem. Most járok az ötödik évfolyamra a Tömörkényben - ha végzek, komputergrafikus leszek. Ahhoz nem muszáj túl sokat beszélni, a rajzolás pedig mindig is jól ment.

A barátom, aki halló, Angliában dolgozik. Olyan régen találkoztunk. Karácsonykor megyek hozzá Londonba. Egyedül utazom, repülővel. Már tudom, felszállás előtt ki kell majd kapcsolnom a hallókészüléket, hogy baja ne essen.
A beültetett hallókészüléktől sípolni fog a biztonsági kapu, de van róla egy kártyám, amit ha megmutatok a biztonsági őröknek, akkor nem fognak megmotozni.

Olyan jó nekem erről beszélni. Már telefonálni is tudok egy icipicit. A hosszú beszédet még nem mindig értem meg, de a rövid, határozott mondatokat igen. Két szó van, amit a telefonban sem tévesztek el soha. Az egyik a halló. A másik az, hogy szeretlek.

Lejegyezte: Tanács István